Szeptember 20-án Kurázsi különdíjjal jutalmazta Sárosdi Lillát a Színházi Kritikusok Céhe egy a Budapest Bábszínházban megtartott díjátadó gála keretében. Igen, a gesztus pontosan az, aminek látszik. A jelek szerint ez a tömörülés vállalta magára azt a feladatot, hogy a #metoo-jelenség magyarországi élettartamát valamilyen mértékben megnövelje, a liberálisok és a feministák nagy-nagy örömére.
„A Kurázsi-különdíjjal a Céh elismerését fejezi ki a színésznőnek bátorságáért és társadalmi felelősségvállalásáért, amivel sokat tett azért, hogy a színházi szakmában is kibeszélhetővé váljon egy, ez idáig elhallgatott fontos probléma: a szexuális zaklatás témája” – áll a hivatalos közleményben. Szép kezdeményezés, nagyon szép.
Mindenesetre azzal azért senkinek sem árt tisztában lennie, hogy a kitüntetést felajánló Színházi Kritikusok Céhének tagjai között – csak hogy néhány ismertebb nevet említsünk – a Klubrádióban műsort vezető Bóta Gábor és a Magyar Narancsban publikáló Csáki Judit egyaránt megtalálható.
De nézzük az előzményeket! Húsz esztendeje, Sárosdi Lilla állítólagos zaklatásának megtörténtekor az őt vegzáló színházi szakember még nem sejtette azt, ami mára már egyértelműen bebizonyosodott. Nevezetesen, hogy a művésznő sokkal inkább migránsokat simogatna, mint – a hölgy saját szóhasználatát idézve – löttyedt hímtagokat.
Jó, azt talán gyaníthatta, hogy Sárosdi Lilla két évtizeddel később nem az ő nevét fogja piros szívecskékkel tarkított téglalapba foglalni a Facebook-oldalon. Arra azonban megint csak nem kötött volna nagy tétben való fogadást, hogy éppen Judith Sargentiniét. A színésznőnek pedig feltehetően arról nem volt még abban az időben tudomása, hogy későbbi férjének jóvoltából olyan produkcióban vállalhat majd szerepet, amelynek színpadi történéseihez képest az a szituáció, amelybe egykori zaklatója belehelyezte, maga volt a romantika és a lovagiasság csimborasszója.
Sárosdi Lilla nemcsak ezt az igen kétes erkölcsi értékeket közvetítő fellépést volt kész minden további nélkül több estén át teljesíteni, de ugyanilyen nagy készséggel lett a #metoo-mozgalom első számú magyarországi szócsöve 2017 októberében. A liberális közegek összessége és a feminista lobbi mindezt túláradó örömmel üdvözölte, csakhogy számításukkal ellentétben a kampány hatalmasra fújt luftballonja idő előtt kipukkadt.
Ennek elsődleges oka, hogy az azonosulás azzal a jelenséggel, amely egyébként kiválóan alkalmas arra, hogy a két nemet egymásnak ugrassza, egészen egyszerűen teljességgel idegen a magyar néplélektől. A hazai lányok-asszonyok külhoni nőtársaikkal ellentétben nem sipákolnak, ha valaki rájuk dudál vagy utánuk fordul, és általában jól meg tudják különböztetni a legmarkánsabb közeledési szándékot is az igen sajnálatos nemi erőszaktól. A magyar férfiak pedig igenis csodálatosak! Képesek határozottsággal vegyes kedves csibészséggel, huncutsággal udvarolni, és nem célszerű hülyének nézni őket, mert néhány idiótát leszámítva ugyanannyira értik a nemet, ahogyan egyébként az igent is.
Ahol a #metoo-kampány valódi reneszánszát élhetné, az a migráció által sújtott országok, térségek lehetnének, hiszen az ottani őslakosok közül – a bevándorlók sajátságos közeledési szokásait átélve – már eddig is sokan megtapasztalhatták, milyen a valódi erőszak, a totális tolakodás.
Legyünk azért igazságosak! Mifelénk szintén akad egy csoportosulás, amelynek legalább ugyanennyi jogalapja van a #metoo-jelenséget ébren tartani. Erről elöljáróban csak annyit, hogy balliberálisok előszeretettel mutogatnak a jobboldal felé, arra célozva, hogy eredendően ezen a térfélen találhatók meg mindazok, akik nem hagyják hazánkban az ominózus kampányt kellőképpen kiteljesedni. Az pedig, hogy hajlamosak agyonhallgatni azokat az eseteket, amikor közülük kerül ki a hunyó, láthatóan nem okoz a számukra erkölcsi dilemmát.
Na de mi, jobberek mindezek ellenére igazán lehetünk velük nagyvonalúak! Egye fene, pumpáljunk egy kis levegőt a liberálisok minden igyekezet ellenére is ernyedt #metoo-lufijába! Mivel minimum Sárosdi Lilla óta tudjuk, hogy a zaklatásgyanús eseteknek gyakorlatilag nem létezik lejárati idejük, és akár húsz éven át is remekül kitart a szavatosságuk, nyugodt szívvel felidézhetjük Hont András idén júliusi megnyilvánulását Gábor Lászlóról, az Origó főszerkesztőjéről, valamint az érintett hírportál összes további munkatársáról. „Abban hiszek, hogy Gábor Lászlót és mindenkit, akinek az Origóhoz köze van, egyszer úgy megerőszakolja valaki, hogy soha többé nem tudnak lábra állni.”
Oké, megtettük, amit az ügy érdekében meglehetett, a léggömb már nem olyan soványka, Lilla – aki egyébként az aktuális blog bejegyzései alapján jelenleg valahol Franciaországban igyekszik elég hosszú távra berendezkedni – szeptember 20-án megkapta a színikritikusok különdíját. Ez a tény szintén juttat egy kis oxigénadagot a jelképes luftballonba, amely legkésőbb karácsonyra, a hit, a szeretet és összetartozás legfontosabb ünnepére amúgy is mindenképpen leereszt.
A szerző újságíró