„Magyarországon tíz emberből nyolc stresszben él. A többi már külföldön.” Ez a bonmot kering az interneten, nem is annyira burkolt ellenzéki stichhel.
Csuda jópofa, de végtelenül hazug is egyben: egyrészt a húsz százalék kitántorgott erős túlzás; másrészt mintha a visszatérő véres merényletektől szenvedő London, Párizs és Berlin teljességgel mentes volna mindennemű stressztől. Mindenesetre rátapint az elvándorlás létező problémájára, amit a kormánypárti vonzalmakkal nem vádolható (a Vasárnapi Hírekkel összekapaszkodó) Publicus Intézet a minap – egy reprezentatívnak mondott telefonos közvélemény-kutatás köntösében – ügyesen a bevándorlás (migráció, népvándorlás) témakörére csúsztatott rá. A „még nem is publikált” tanulmány sebesen végigsuhant az ellenzéki médián, s már az első publicisztikák is megszülettek. Aki arra fogadott, hogy politikailag mindennek Orbán Viktor és a Fidesz az oka, az nyert. Gazdaságilag már nem ilyen fekete-fehér a kép – de erről később.
Az ezres nagyságrendű közvélemény-kutatási minta reprezentatívnak számít. De nézzük a tartalmat! Az eredmény szerint a magyarok többsége a kivándorlást jelentősebb problémának tartja, mint a bevándorlást: a megkérdezettek 57 százaléka gondolja azt, hogy a hazánkból történő kivándorlás a nagyobb probléma, mindeközben 23 százalék véli úgy, hogy a menekültek érkezése a komolyabb gond. Ez amúgy teljesen reális, hiszen a déli határkerítéssel szemben nyugati irányban sem fizikai, sem virtuális vasfüggöny nem létezik.
Az MSZP és a bizonytalan szavazók körében háromszor annyian gondolják a kivándorlást problémának – ami sajátos világképre vall, hiszen amikor 2004-ben, Medgyessy Péter emlékezetes országlása idején hazánk belépett az Európai Unióba, nemcsak a tömeges bécsi cukrászdanyitás lehetőségét, de a szabad munkaerő-áramlás alapelvét is elfogadta. Ez aztán a mindenféle fékek és korlátozások kifutása után, nagyjából az Orbán-kormány jöttének idejére jutott el olyan fázisba, hogy mindenki ment, aki menni akart.
Talán ennek is köszönhető, hogy az elpályázók távozásának magyarázataként (valószínűleg többségében az itt maradottak) az „Orbánfideszt” nevezik meg (29 százalék); de azért az MSZP is kap 6, sőt „a Jobbik előretörése” is egy árva százalékot. Utóbbi erősen hibahatáron belül van. Mivel Pulai András stratégiai igazgató letette a nagyesküt, hogy nem voltak előre bekészített kérdések, és a válaszok spontán alakultak, el kellene hinnünk, hogy a londoni mosogató fiatalok több mint egyharmada ilyen-olyan politikai emigráns.
Nincs kisebb kuszaság a gazdasági indokok terén sem: a válaszadók 47 százaléka szerint nem lehet megélni a fizetésből; de 23 százalék azoknak az aránya is, akik szerint nincs elég munkahely, ami nyilvánvalóan nem igaz: Magyarországon – nem csupán az elvándorlás miatt – mind nagyobb a munkaerőhiány. A mostani pár százezer külhoni magyar munkavállalóhoz az intézet és beszélgetőpartnerei hozzávizionálnak még 1,2 milliót. Mi ez nekünk! Több, mint az amerikai kitántorgás több évtizeden keresztül, amire egyébként nyilvánvalóan felvevőpiac sincsen a legkedveltebb európai célállamokban.
A publicusosok és elvbarátaik az egészből azt hozták ki, hogy „az okok ezen összessége” a hazai megélhetéssel és élettel kapcsolatos kilátástalanság érzését tükrözi: meglehetősen sokan gondolják úgy, hogy Magyarországon jelenleg nem tudnak boldogulni, és a politikai környezetből adódó kilátások sem kecsegtetnek számukra sok jóval. Szép politikai üzenet, de voltaképpen az történik, mint minden nem diktatórikus periódusban, amikor szabad a határ, az amerikai kitántorgástól az 1956-os kirajzásig (aminek nagyobbrészt szintén gazdasági oka volt): aki „be van sózva”, az így is, úgy is elmegy.
Elegendő ehhez a legkurrensebb hivatások fizetési arányait összevetni: ha az orvosoké idehaza egy egység, az Németországban négy, az Egyesült Királyságban 8,2. Ugyanez a mérnököknél 1:2,7:3,3 – az ápolóknál pedig 1:3,4:7,4 – német statisztikai adatok alapján. Ha valaki ezek után politikai hangulattal jön (nagyjából azok, akik korábban azért jajongtak, hogy a magyar munkaerő nem elég mobil), az füllent.
A magyarok elvándorlása – ami részben azért visszafordítható, s a brexit miatt jórészt vissza is fordul – mindazonáltal jóval kisebb, mint a lengyeleké, a románoké vagy a bolgároké. A jelenség magában az uniós szerződésben van kódolva; ellene fellépni, még ha belpolitikai hangulatkeltés szándékával is, Brüsszel-ellenesebb bárminő plakátháborúnál.
A honvédelemmel összemosni pedig a szokott politikai farkasvakság. Ám némiképp vigasztaló, hogy még az ellenzéki felmérők sem látják feltétlenül minőségi lakosságcserének, ha a szabad akaratukból eltávozók helyére válogatás nélküli vagy kvótaipari szakértők által szelektált emberierőforrás-tömegek áradnak be a harmadik világból.