A jelenet nézője meg eltűnődik, kicsodák is voltaképpen ezek az ezerszám érkező, fiatal, izmos férfiak. Álságos őket az ’56-os menekültekhez hasonlítani. Azt sem árt tudni, hogy az október 23-a után megnyílt börtönökből nemcsak a politikai foglyok szabadultak ki, hanem sok köztörvényes is, akik köptek a forradalomra, azonnal a nyugati határ felé vették az irányt. A politikai menekültek, a megtorlástól félve, november közepén, decemberben szánták rá magukat, hogy elhagyják hazájukat, amikor már nyilvánvaló lett, bezárul fölöttük a kommunista ég.
A Keletről indult fiatalemberek sok ezer kilométer után szemlátomást jó egészségi állapotban érkeznek Magyarország déli határára. Van erejük drótot vágni, kerítést mászni, árokban, kukoricásban bujkálni, rendőrök elöl futni. Mobiltelefonokat, alig használt sportcipőket, ruhákat, sátrakat és bankjegyeket, eurót dobálnak szét, amit élelmes magyar guberálók össze is szednek. Ezek a fiatalemberek nem ágrólszakadtak, nem alultápláltak. Hazájukban harc dúl. De eszük ágában sincs otthon harcolni a szabadságért, felvenni a harcot az Iszlám Állammal, vagy ha békésebb vidékről jöttek, hazájuk fellendüléséért dolgozni. Ezek a hadra fogható, jó erőben lévő fiatalemberek a Keleti pályaudvar előtt várnak szabadságot.
A nagy heccmester tetszeleg, hogy villáját megnyitotta kurd menekülteknek. Vacsora közben vajon arról is szó esett, hogy kurdok tízezrei, nők is, életüket kockáztatva két éve harcolnak a Tigris és az Eufrátesz folyók között az Iszlám Állam ellen? A gyilkosságok, az emberrablások nem arra indítják őket, hogy kereket oldjanak, átengedve a dzsihadistáknak a terepet, hanem hogy felvegyék velük a harcot. Kurd harcosoknak köszönheti sok jazidi vallású asszony és gyerek az életét, ők a kivégzések elől a Szindzsár-hegység egyik fennsíkján bujdostak élelem és víz nélkül, amíg kurd harcosok ki nem menekítették őket a török határ mellé.
A tévé tudósítói a jelenséget rögzítik, a „mi zajlik most”-ot, a „mi történik éppen”-t. Minket, az események tehetetlen szemlélőit nem a pillanat érdekel, hanem az, ami a felület mögött van. Mert tudjuk, nem az a lényeg, milyen módon értem meg a világot, hanem az, hogy milyen mélyen értem meg. A sorsok volnának érdekesek. A történetek. De az érdeklődésre gyatra angolsággal ilyen válaszokat kapunk: „Otthon rossz. Germany jó.” „Nyomor van. Jobb életet akarok.” Van, aki beteg gyerekét cipelte magával, több ezer kilométeren át. Gyógyulást remél a gyógyíthatatlan kórra. Egy szír anya 32 éves fiát pelenkázta a Baross-téren. Ők vajon mit remélnek, mit várnak?
Elnézve a szemlátomást mindenre elszánt, fiatal férfiak seregét, amint kurjongatva táncolnak a vasúti síneken, miután behatoltak Magyarországra, aztán csecsemőket lóbálva dühösen követelőznek a Keleti pályaudvar előtt, jogos a kérdés: kik ők valójában?
A Migration Aid, amely a neve alapján a menekülteket segítő szervezet, valami féktelen szereptévesztésben rátelepedett a menekültek tüntetésére: ők is tüntetést szerveztek, a Parlament elé. A feladatuk inkább az volna, hogy felvilágosítsák a felbőszült embereket, lehetetlent követelnek, amikor papírok és vízum nélkül akarnak Nyugatra jutni. A szervezet semmiből felbukkant vezetője nyilatkozgat: „nagyon európai módon viselkednek”. Nem tudom, ő hol nevelkedett, de az biztos, hogy Európában a kulturált viselkedés nem engedte meg soha az erőszakoskodást, sem azt, hogy magunk után szemét- és ürülékhalmokat hagyjunk. Egyébként, ahogy annak idején láttam, Szíriában sem. „Egy európai tömeg már atomjaira szedte volna a Keletit!” Félő, ha sokáig sürögnek-forognak ezek a jogvédők, ma még csak ordítozó védenceik is megtudják, hogyan tör-zúz hasonló esetben a művelt liberális európai!
Olyan emberek százezrei tartanak Németország, Skandinávia felé, akik korlátlan szabadságot követelnek önmaguknak, miközben semmibe veszik mások szabadságát. A globalizált világ mindenhová eljutó reklámőrületétől megtévesztve most részt követelnek a képernyőkön megcsodált gazdagságból. Más időkben a nyugati utazókat Kelet gazdagsága vonzotta, ma új utazók a gazdag Napnyugatra vágynak. Paul Valéry kevésbé vészjósló időkben úgy érezte, „rettenetes borzongás futott végig Európa agygerincén, érezzük, hogy a civilizáció éppoly mulandó, akár az élet”. Ma Európa vezetői, mivel nincs mélységélményük, nem éreznek semmit. Ha megszólalnak, összevissza beszélnek. Tegnap még Magyarországot kárhoztatták, hiszen Párizs, Brüsszel, de még Bécs is oly messze esik Röszkétől. Él a régi beidegződés is: megszokták, Nyugat és a fenyegető Kelet (a hidegháború korában a Szovjetunió) között is Kelet-Európa az ütközőzóna.
Nem is olyan régen haladó értelmiségiek még azért ostorozták Európát, amiért érzéketlen más népek zűrzavaros helyzete iránt, s bár ez az érzéketlenség kényelemmel jár, öngyilkosság. Európa most, bután és tehetetlenül, a világ minden baját magához ölelné, jóllehet, végtelen növekedést vizionálva, a saját válságaival, 30 millió munkanélkülijével sem tud mit kezdeni.
Azt a vélekedést is hallottuk, ez a bevándorlás olyan, mint valami tektonikus mozgás, nincs mit tenni ellene, a helyüket változtatni akaró, megindult földszelvényeket sem lehet megállítani. Bécs rendőrfőnöke betetőzte az önfeladást: a rendőrség lemondott a menekültek ellenőrzéséről, azaz menjen, ki merre lát. Az illegálisan érkezett meggyőződött róla, hogy erőszakosan bármit elérhet.
A média egy része, a Parlamentben a baloldali politikusok is, a magyar kormányt kárhoztatva, káoszt emlegettek. Azt elfelejtették hozzátenni, hogy káosz azért alakult ki a Keleti pályaudvaron, mert a migránsok a jogvédők útján megüzenték: nem hajlandók kiszolgáltatni magukat a bürokráciának. Mit várhat a már bevándorolt, de integrálódni nem akaró muszlim tömegekkel szemben is tehetetlen Európa azoktól az emberektől, akik azzal kezdik „szabad” életüket, hogy nem ismernek el magukra nézve semmiféle fennhatóságot? A lobogtatott vasúti jegyek fele hamis, a másik felén meg többször is átírták a dátumokat és az úti célt, a MÁV alkalmazottait akadályozták, hogy munkájukat, például a fékek ellenőrzését, elvégezzék. Elgondolkodtató, hogy jóformán alig érkeztek meg Európába, de törvényeire máris fittyet hánynak, ők, az illegálisan itt tartózkodók ultimátummal fenyegetőznek. Freedom, freedom! – üvöltözik az angol szót, amit ismernek, hiszen a média beléjük sulykolta, hogy légy szabad, légy önmagad, bármit jelentsen is ez, kergetik a Coca-Cola-életérzést, és nem akarják tudomásul venni, hogy nincs korlátlan szabadság.
Földi László többször figyelmeztetett, hogy a népmozgásra és az embercsempészetre rátelepülő terroristák célja a káosz és annak kiterjesztése. Délen és Keleten a nyugati világ erős szövetű társadalmakat roncsolt szét, emberek jól szervezett életét dúlta fel, s nagy elbizakodottságában azt hitte, a teremtett káosz megfeneklik ott, ahol van. Ám a káosz megérkezett. Egyelőre csak a Keleti pályaudvarra, de nem fog ott megállni. Európa még nem ocsúdott fel, lejárt szavatosságú szólamokkal zsongítja magát, nem akarja elhinni, hogy a szemünk láttára már elkezdődött valami más, valami új.
A szerző a Nagyvilág főszerkesztője
