A napokban a zsidó vicc járt a fejemben, amelyik az aggódó zsidó mamáról szól, aki a bölcs rabbit keresi fel tanácsért.
– Rabbi úr! A fiam teljesen megőrült!
– Mi történt, asszonyom?
– Teljesen megbolondult a fiú. Elkezdte tartani a kóser étkezés előírásait, szombaton a legszigorúbb zsidó vallási szabályokat tartja…
– De hát asszonyom, értem én, hogy ezeket ön talán őrültségnek gondolja. Na de akkor miért hozzám jön tanácsért? Hiszen én is szigorúan vallásos ember vagyok, a zsidóság szabályaihoz én is ragaszkodom.
– Na jó, az más, rabbi úr! Magának ez a szakmája, de a fiam komolyan gondolja…
Van, akinek a szakmája, és van, aki komolyan gondolja. Ez járt a napokban a fejemben, amikor az a – már csak kultúrtörténeti szempontból is érdekes – esemény kezdett kibontakozni, amelynek a középpontjában találtam magamat. A sors váratlan fordulatainak köszönhetően azon kaptam magam, hogy ezúttal nem jobb-, hanem baloldali és liberális véleményformálókat próbálok meggyőzni arról, a pillanatnyi politikai érdek kedvéért sem lehet szélsőjobboldali mozgalmakat „kóserolni”. Hiszen attól, hogy az említett mozgalmak országos vezetői pár hónapja éppen nem tettek arcpirítóan rasszista, antiszemita kirohanásokat, nem lettek ártatlan báránnyá. Sőt! Nyoma sincs annak, hogy bármiféle valódi fordulatban gondolkodnának.
Legtisztábban az említett mozgalmak egyikének vezére, Vona Gábor fogalmazott a Jobbik 2016-os tisztújító kongresszusán a párt „nemzeti radikális” identitásáról: „a Jobbik soha nem árulta el programját, nemzeti radikálisnak vallja magát, de nem arra kötöttünk szövetséget, hogy csupán ezeket a szimpatizánsokat győzzük meg programunk helyességéről, hanem a társadalom egészét”. Más szóval, most valamelyest palástolni kell a nyilvánosság előtt a párt „programját”, a nyílt náci beszéddel majd akkor lehet előállni ismét, ha már a politikai hatalom, és így a társadalom egésze a hálónkban van. Amúgy a párt említett vezére éppen a napokban erősítette meg ismét a Hír TV-ben, hogy ha kiderülne róla, hogy zsidó, akkor lemondana…
A hazai politikai diskurzustörténet elmúlt száz évének nagyobbik hányadában ilyen vagy olyan formában jelen volt a zsidókérdés és a hozzá szoroson tapadó antiszemitizmus problémája. Az előző század húszas-harmincas éveiben a zsidók különféle jogfosztásainak, majd halálba küldésük formájában, a kommunista, szocialista rendszerben, a rendszer legitimáló frázisaként a mindent felülíró fasizmus elleni küzdelem jegyében, az elmúlt 25 évben pedig hol a szélsőjobboldali pártok provokációs játékszereként, hol a jobboldal szavazatmaximalizáló kikacsintásaként, hol pedig a balliberálisok jobboldallal szembeni delegitimációs eszközeként. Az elmúlt 25 évben nemegyszer hallhattuk – esetenként nem alaptalanul – a balliberális pártoktól és megmondóemberektől, hogy a konszolidált jobboldal túlságosan elnéző a szélsőjobbal. „Karanténba kell zárni a Jobbikot”, hangzott – nagyon helyesen – a számonkérő morális statútum, az antiszemitizmus legkisebb jelére is farkasként ugró balliberális véleményformálóktól.
Azonban egy ideje kezd a közmondásos lóláb kilógni. Az antiszemitizmus elleni küzdelem korábbi legádázabb felszíni (!) harcosai közül kerülnek ki azok, akik több megértésre és türelemre intenek a Jobbikkal szemben. Azzal a Jobbikkal, amely minden néppártosodási igyekezet ellenére soha nem vonta vissza korábbi náci nyilatkozatait, nem valósított meg fordulatot. Egyre többen mondják, hogy nem szabad finnyásnak lenni, és hogy a „legnagyobb rossz” ellen bárkivel össze lehet (tán kell) fogni.
Ha jóindulatúan közelítünk, azt vélelmezhetjük, észre sem veszik, hogy felelőtlen nyilatkozataikkal az antiszemitizmus karanténjának gyenge falait bontják le visszafordíthatatlanul. Teszik ezt nemcsak saját, évtizedeken keresztül megingathatatlannak tételezett erkölcsi alapvetéseiket hiteltelenítve, de jövőbeli tiltakozásaikat is ellehetetlenítve. Minden erkölcsi alapú kritika legitimációja ezzel a megengedő magatartással végkép elvész. Ha ne adj’ isten egy sikertelen baloldali–szélsőjobb összefogás után, tegyük fel a jelenlegi kormányzó erők kívánnának ilyen természetű technikai szövetségre lépni, ki tudna ezek után bármilyen erkölcsi alapozottságú kritikát megfogalmazni az ellenzéki erők soraiból?
Ha ez az eshetőség mégis bekövetkezne, érdemes lesz ismét elővenni az említett vicc kulcsmondatát: van, akinek ez a szakmája, azonban van, aki komolyan is gondolja.
Nem gondolom, hogy bárki – beleértve magamat is – kisajátíthatná annak meghatározását, mit is jelent az antiszemitizmus, de azt talán kijelenthetem, hogy az antiszemitizmus áldozatai gyakrabban zsidó, mint nem zsidó honfitársaink. Még gyakrabban azok a hagyományhű zsidók, akiknek jellegzetes megjelenése (kipa, kalap, szakáll etc.) alapján a környezet számára nem jelent nehézséget felismerni a zsidóságot. Érthető okokból ide sorolom magamat, szeretteimet és közösségem számos tagját. Számunkra az antiszemitizmus nem valamilyen távoli politikai agenda segédeszköze, hanem a mindennapokat befolyásoló közvetlen tapasztalat itt Európában.
Van, akinek a szakmája, de van, aki komolyan is gondolja…
A szerző az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetője, az óbudai zsinagóga rabbija
