Grandiózus, évtizedekre szóló fejlesztési projektet jelentett be Hszi Csin-ping kínai államfő 2013 végén, amelynek célja új kereskedelmi és infrastrukturális összeköttetések létrehozása egész Eurázsiára kiterjedően. A kezdeményezés azonban távolról sem puszta gazdasági-kereskedelmi ügy, hanem az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság közötti globális geopolitikai játszma része, amelyben hazánk, Magyarország is szerepet vállal.
Ami eddig tudható
A kezdetben némileg bonyolult „selyemút gazdasági övezet” és „XXI. századi tengeri selyemút” elnevezés hamar lerövidült, és ma már az egyszerűbb, bár magyarul még mindig sután hangzó „egy övezet – egy út” (One Belt – One Road) kifejezés használatos. Az ötlet lényege, hogy Kínával a közép- és dél-ázsiai, közel-keleti és kelet-afrikai régiókon keresztül egészen az Európai Unióig nyúló infrastrukturális, kommunikációs, logisztikai, kereskedelmi és politikai hálózatot, együttműködést hoznak létre a következő évtizedekben, elsősorban kínai anyagi forrásokat felhasználva.
Azaz kínai vállalatok autópályákat, vasutakat, repülőtereket és kikötőket, nemzetközi adatátviteli hálózatokat, kőolaj- és földgázvezetékeket, kereskedelmi központokat építenének Jakartától Nairobiig, Budapesttől Kolkatáig.
Való igaz, nem csupán első, hanem sokadik olvasatra is meglehetősen ködösnek és kiforratlannak tűnik az elképzelés, de aki ismeri a kínai gondolkodást, az ezen aligha lepődik meg. Legutóbb a Kína és tizenhat európai partnerét összekötő 16 + 1 együttműködés kapcsán tanulhattuk meg, hogy – szemben a nyugati, előzetesen és részletesen kidolgozott terveken alapuló deduktív gondolkodással – a keleti gondolkodásmód induktív jellegű, azaz a projekteket organikusan, alulról felfelé építkezve valósítják meg, anélkül, hogy az alapötletet leszámítva igazán részletekbe menő stratégiát tennének mögé.
Ez gyakran félreértésekhez vezet, hiszen a nyugati partnerekben a pontos tervek ismeretének hiánya általában azt az érzetet kelti, hogy a kínai fél titkolja a valós szándékait. Pedig valójában csak arról van szó, hogy a tervek menet közben alkalmazkodnak a körülményekhez, ami ugyanakkor lehetőségeket is rejt a helyzetet időben felismerő és kiaknázó országok számára.
A fentiekből az is következik, hogy a különböző médiumokban megjelent látványos térképek és infografikák valójában mit sem érnek. Gyakorta még szakértők is beleesnek abba a hibába, hogy az elérhető terveken látható „nyomvonalakat” és összeköttetéseket szó szerint értelmezik, mintegy a valós kínai szándékok lenyomataként. Különösen mulatságos ez annak fényében, hogy a leggyakrabban látható grafikákon e vonalak egészen szimbolikusak, Törökországból visszakanyarodnak Moszkva felé, mielőtt célba vennék Németországot, vagy éppen a tengeri szállítás európai végpontjaként Velencét tüntetik fel.
Kínai kutató kollégákkal folytatott személyes beszélgetések alkalmával egészen világossá válik, hogy e térképeket a média alkotta annak alapján, amit a kormányzati kommunikációból kihámozni véltek.
Kínai tervek
Az új selyemút program több szempontból is fontos kitörési pontot jelenthet a kínai gazdaságnak. Meglepőnek tűnhet, de Kínában túl sok a pénz. Az elmúlt évek sikerei és a lakosság megtakarítási hajlandósága miatt sok ezer milliárd dollárnyi tőke halmozódott fel az országban, amely folyamatosan befektetési lehetőségeket keres magának, immáron külföldön is.
Az idei lehet az első olyan év, amikor Kína tőkeimportőrből nettó exportőrré válhat, és a teljes Eurázsiát átszövő program hihetetlen méretű befektetési potenciált jelentene. Ez azért is létkérdés Kínának, mert a világgazdasági válságra adott kormányzati keresletélénkítő intézkedések mellékhatásaként világrekordnak számító kapacitásfelesleg alakult ki az ország számos ipari szektorában, különösen az acél- és cementgyártás, illetve az építőipar területén.
A selyemútprogram révén a kínai tőkefelesleg finanszírozásában kínai cégek kínai alapanyagból építenének bármit az Európa és Kelet-Ázsia között elterülő országokban. Ráadásul a pénzügyi együttműködés leginkább hitelek formájában valósulna meg, azaz egyfajta kínai Marshall-tervként is értelmezhető a projekt, amely hosszú távú befektetést jelentene Kínának, s egyben számos országot elkötelezne Pekingnek.
Ez utóbbi szempont pedig már a globális geopolitikai játszma része.
Geopolitikai helyzet
A kínai–amerikai vetélkedés kapcsán a közvélemény figyelmét leginkább az olyan látványos katonai jelenléttel járó események keltik fel, mint például a Dél-kínai-tengeren zajló területi vita. A háttérben azonban egy sokkal nagyobb és jelentősebb, a világ gazdasági-kereskedelmi rendje feletti uralomért folytatott párviadal látszik kibontakozni.
Az Egyesült Államok által a második világháborút követően kialakított, előbb csak a Nyugatot majd az egész világot átfogó nemzetközi rend és az azt megjelenítő intézmények (ENSZ, WTO, IMF stb.) már nem tükrözik az új realitásokat.
A világ második legnagyobb gazdaságát képviselő Peking a többszöri reformokat követően is csupán a szavazatok alig több mint hat százalékával rendelkezik a Nemzetközi Valutaalapban, ami kevesebb, mit a feleakkora gazdasággal rendelkező Japáné, és messze elmarad az Egyesült Államok számára vétójogot biztosító közel tizenhét százaléknál.
Az elmúlt években Peking többször próbált valós súlyának megfelelő pozíciót kiharcolni, azonban Washington éberen őrködik előjogai felett. Ráadásul az Egyesült Államok új, az ipari termelés terén versenyképesebb Kínát kizáró kereskedelmi egyezmények létrehozásába kezdett, amelyek az amerikai gazdasághoz kötnék az Európai Uniót a Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség (TTIP), illetve a kelet-ázsiai és csendes-óceáni térséget a Transzpacifikus Partnerség segítségével.
Természetesen a világ legnagyobb kereskedőnemzetét vezető Peking nem nézheti tétlenül, hogy kiszoruljon a legjelentősebb gazdasági hatalmak együttműködéséből, így alternatív intézmények építésébe kezdett, ami hosszabb távon akár alternatív világrend születéséhez is vezethet.
Kína keleten az Ázsiai és Csendes-óceáni szabadkereskedelmi övezet tervét állította szembe az amerikai kezdeményezéssel, míg nyugati irányban éppen az Európáig nyúló új selyemút program hivatott ellensúlyozni a TTIP jelentette lehetséges veszélyeket. Mindehhez Kína már saját nemzetközi pénzügyi intézményeket is létrehozott, így például az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank számos elemző szerint a Washington által dominált Világbank konkurensévé nőhet.
A növekvő kínai gazdasági befolyás pedig természetszerűleg Peking térségbeli politikai hatalmának erősödésével jár.
A magyar érdekek
Magyarország földrajzi fekvéséből adódóan szinte megkerülhetetlen láncszemévé válhat a Kínából Európába tartó kereskedelmi útvonalnak. A Budapest és Belgrád közötti vasút kínai cégek általi felújításáról szóló nemzetközi projekt is egy nagyobb kép része.
A már kínai kézen lévő görögországi Pireusz kikötőjét Macedónián és Szerbián át hazánkkal összekötő tranzitfolyosó fő célja a kelet-ázsiai országból hajón érkező konténerek vasúti úton történő tovább szállítása Nyugat-Európába. A magyarországi szakasz a kínai félnek különösen fontos, hiszen cégei először építhetnének uniós tagállamban vasúti pályát, ami referenciaként szolgálhatna további európai infrastruktúra-fejlesztések esetén.
Ráadásul a vasúti összeköttetés segítségével elsősorban kínai áruk gördülhetnek majd gyorsabban Németországba, illetve a visszaúton nyugat-európai áruk Kínába.
Komoly kérdés, hogy e fejlesztés közel ötszázmilliárd forintos kínai hitelből történő finanszírozása miért éri meg hazánknak.
A választ egy olyan stratégia kidolgozása adhatja meg, amely a vasúton érkező alkatrészekre építve összeszerelő üzemeket vonzana Magyarországra, így munkahelyeket és további befektetéseket hozva létre a magyar gazdaság fejlesztése érdekében. A kínai kormányzat legújabb tervei szerint hajlandók is külföldre telepíteni termelőkapacitásuk egy részét a partnerországok külkereskedelmi hiányának csökkentése érdekében.
Peking tehát nyitott az új ötletekre, a selyemút tervei még alakulófélben vannak, így e lehetőséget akár hazánk javára is fordíthatjuk.
A szerző Kína-kutató, a Corvinus Egyetem oktatója és a Közép-európai Ázsia Kutatóközpont alapítója
