A mai Kína élőben megtapasztalva is méltó ahhoz a híréhez, amely legalább tíz éve, a 2008-as pekingi olimpia óta a világ minden pontján uralkodik – csakúgy, mint a kínai áruk, a tőke, manapság pedig a (főleg online) szolgáltatások.
Kína gazdasági felemelkedését aktív külgazdasági politikával és globális politikai kezdeményezőkészséggel társítja, ezzel pedig mára hazánk számára is a Nyugaton kívüli legfontosabb partnerré vált. Magyarország és Közép-Európa sokat profitálhat Kína további felemelkedéséből, ehhez pedig kezdeményezőkészségre és innovatív gondolkodásra van szükség.
A nyugati államszervezési modellt egy évezrede építgető magyarok szívében és eszében a Kelet világa mindig különleges helyet foglalt el. Származásunk története, a magyar népművészetben és mondakincsben fellelhető ázsiai motívumok, a misztikum világa régóta számot tart az érdeklődésünkre.
Ezt egészíti ki napjainkban Kína gazdasági teljesítménye, a szinte felfoghatatlan méretű piac és vásárlóerő jelentette csábítás, amely egyre több magyar vállalkozót indít a távol-keleti exportlehetőségek irányába. Kína irtózatos fejlődése pedig a helyszínen, a sokak által ismert nagyvárosokban éppen úgy átélhető, mint a tengerparttól távoli, ritkábban lakott belső tartományokban.
A legdrámaibb hatások azonban nem a hol kortárs remekműveknek, hol Madách falansztere földi másának tetsző épített környezet, hanem az ott élő emberek részéről érkeznek.
A kínai emberekről ugyanis sugárzik a törekvés, a többre, jobbra vágyás és az ehhez szükséges szorgalom és munkabírás, nem utolsósorban pedig a vállalkozószellem. Ha hasonlítani szeretnénk valamihez, a XIX–XX. századi Amerika feltörekvő polgáraira vagy korunk kelet-közép-európai népességére gondolhatunk a generációk közötti pozitív mobilitásba és a kemény munkába vetett hit okán.
Érzékelhető, hogy a kínai államvezérelt, ám piaci logika szerint működő gazdasági modell hajlamos előreszaladni és folyamatosan kiépíteni jelen idejű feleslegeket. Szerte az országban sorakoznak a félig vagy teljesen üres, tíz- vagy százezres városnegyedek, üzletközpontok, ipari parkok, amelyek az erőltetett urbanizáció keretében beköltöző falusi lakosságot hivatottak kiszolgálni.
Ha kell, földcsuszamlás veszélye miatt vagy a szegénység csökkentése érdekében egész falvakat ürítenek ki és telepítenek át élhetőbb helyekre, esetleg egyenesen a városokba. Hogy ebben mennyit számít az ott élők szava, nehéz megítélni, de bizonyos, hogy a gazdasági hatékonyság és a társadalmi haszon szempontjai dominálnak a nyugati értelemben vett humanizmussal szemben.
A városba telepítendő népességnek azonban már nem olcsó gyáripari munkahelyeket szánnak, hanem a belső piacnak és a földkerekségnek nyújtott szolgáltatások szektora felé tolják őket.
A kínai fejlődés jövője, sőt némiképp már jelene ugyanis többé nem az olcsó, gyenge minőségű termelésé: a fröccsöntött gagyi ideje lassan lejár, ha el nem is tűnik még sokáig. Kína jövője a most szemeink előtt kibontakozó, mesterséges intelligenciára, a big datára, robotikára, automatizálásra, 5G-technológiára, 3D-s nyomtatásra, új anyagok létrehozására, villamosenergia-termelési és -tárolási forradalomra, a hagyományos és online kereskedelemre és a kísérleti fázisban lévő, közösségimédia-alapú állampolgári minősítési rendszerre támaszkodó társadalmi-technológiai robbanásra épül.
Kína pedig, a fenti folyamatokra alapozva és azokat egyszerre támogatva, nem rest grandiózus célokat kitűzni, majd azokat a Nyugat egyre csökkenő intenzitású csodálkozása mellett nagyrészt teljesíteni is.
Tapasztalatom szerint a mai Nyugat-Európa szöszmötölő, kompromisszumfetisiszta elitje, amely valódi politikai innovációt közelről utoljára az 1990-es években látott, sértődötten toporzékolva figyeli, hogy Kína a 2013-ban elindított Út és övezet programmal fokozatosan, nagyobb zaj nélkül globális gazdasági és politikai aktivizmusba kezdett, és ebben fogadókészségre talált.
Nyugat-Európa rettegői most azt az egyébként szerény globális kezdeményezőkészséget dörgölik Kína orra alá, amelyre 1990 óta legfeljebb az Egyesült Államok volt képes a demokráciaexport csúcséveiben (és bárcsak ne lett volna képes!).
Ezzel szemben Kína egy agresszív ideológiáktól látszólag mentes ajánlattal állt elő, amelyet Eric X. Li kínai politológus így foglalt össze Hszi Csin-ping elnök nyomán: „Nem kell azt akarnod, hogy olyan legyél, mint mi; nem kell azt akarnod, amit mi akarunk; részt vehetsz egy újfajta globalizációban, miközben megőrizheted a saját kultúrádat, ideológiádat és intézményeidet is.”
De hol találjuk a magyar érdeket Kína előretörésében?
Az Út és övezet kezdeményezés része Kína közép-európai országoknak tett ajánlata, a 16+1 együttműködés. A Kína által ebben a keretben kijelölt partnerek köre kis híján a hazánknak oly fontos teljes közép-európai és nyugat-balkáni térséget öleli fel.
A 16+1 részben szándékolt hatása, hogy a térség államai újabb formátumban tudnak szorosan együttműködni és közös projekteket tető alá hozni. Fontos azonban rögzíteni, hogy míg Kína Nyugat-Európában és Észak-Amerikában magas presztízsű és értékű, jövedelmező és technológiailag fejlett vállalatokba (járműgyártás, gépgyártás, robotika stb.) beruház, addig Kelet-Közép-Európában jelenleg főként infrastrukturális projektekben vállal fontos szerepet. Ez utóbbi egyrészt kedvező a térségünknek, hiszen lassan közhelyszámba megy, mekkora korlátot jelent a regionális infrastruktúra hiánya.
Másrészt viszont fontos volna, hogy a kínai aktivitás a másik nagy közép-európai hiányterületen, a felhalmozott üzleti tőke oldalán is erősödjön: érdekünk, hogy a kínai szereplők növeljék befektetéseiket a térség felemelkedésében a valódi felhajtóerőt jelentő innovatív kis- és középvállalkozásokba, technológiai startupokba, így érdekeltséget szerezve segítsék azok kínai és globális piacra jutását, a globális értékláncokba történő minél magasabb szintű bekapcsolódását – hiszen ma már ez utóbbiban is komoly kínai szakértelemmel találkozunk.
Kína kiemelt felsőoktatási és kutatás-fejlesztési nagyhatalommá vált az elmúlt két évtizedben, és éppen e két terület az, amelyben a magyar kormány a minőségi változások letéteményesét látja.
A fent említett nyugat-európai elitek azonban nem feltétlenül érdekeltek a 16+1 kezdeményezés sikerében: Brüsszel, Berlin és Párizs ugyanis a saját gazdasági pozícióit és a régiónkban kiépített politikai befolyását félti a Kína–Közép-Európa-együttműködéstől. Szerencsére 2010-től kezdve az Orbán-kormányok elutasították az önfeladást, és a keleti nyitás meghirdetésével határozott és egyértelmű lépést tettek Kína irányába, ami fogadókészségre is talált.
Kulturális intézetek, regionális pénzügyi központok, a 16+1 csúcstalálkozók ötlete és 2017-ben a csúcs megrendezése, valamint a beömlő és kimenő tőke és árumennyiség egyaránt Budapest gyors helyzetfelismerését dicséri. A Kelettel üzletelni ugyanakkor nem sprint-, sokkal inkább maratonfutásra hasonlít. Innen nézve pedig tudjuk, hogy az út elején járunk.
Magyarország dolga a magyarok érdekeinek képviselete. Ez bizonyos szakpolitikai területeken hosszabb távon egybeforrt más államok érdekeivel (NATO, V4), más területeken pedig többnyire egybeesik velük (EU). Megint más területeken pedig csak esetileg áll fenn érdekközösség köztünk és mások között.
A visszaszerzett szuverenitás fenntartásához, mozgásterünk bővítéséhez arra van szükség, hogy a világ minél több országával és térségével aktívan keressük és megalkossuk ezeket az érdekegybeesési pontokat és azok mentén gyümölcsöző együttműködések sorát nyissuk meg. Magyarul: álljunk minél több lábon, legyen minél több barátunk és üzletfelünk szerte a világban.
Ma a nyugati világon kívül Kína a legnagyobb és legbefolyásosabb szereplő, amellyel megtalálhatók az egyezési pontok, és kiemelt érdekünk, hogy ezeket határozottan, időt és energiát nem kímélve, ugyanakkor két lábbal a földön állva erősítsük.
A szerző a Századvég Alapítvány kutatási igazgatója