Ennél a pontnál érdemes arra felhívni a figyelmet, hogy történelmünk folyamán sokszor láttuk azt, hogy a nyugati hatalmak óriási üzleteket vagy szövetségeket formáltak kevésbé értékorientált alapon, miközben Magyarország hoppon maradt. Elég, ha csak a franciák Mohács előtti török szövetségkötésére gondolunk a Habsburgok ellen, vagy mostanság, amikor Putyinnal a tőlünk nyugatabbra lévő hatalmak komoly gáz- vagy olajüzletet kötöttek, mialatt mi a grúz–orosz háború miatt háborogtunk. A magyar fél most azt mondja, hogy nem kíván Kína ügyében magányos morális bajnok lenni, hanem szeretne több lábra állni és egy új nagyhatalmi kapcsolatrendszert kidolgozni Kínával és egyébként Oroszországgal.
Hazánk a rendszerváltáskor komoly reménnyel élesztette újjá kapcsolatait a nyugati világgal, elsősorban Nyugat-Európával. Mivel akkor a magyar átalakulásban a devizaadósság törlesztése – nem a leírása – volt a legfontosabb mérföldkő, ehhez azonnal devizában fizető piac és devizában vásárló magánosítók is kellettek.
A volt szocialista világ nem volt fizetőképes, a harmadik világgal pedig a speciális magyar áru- és szolgáltatási alapok és formák (államközi hitel, államilag szervezett nagy külső munkavállalói kihelyezések és szállítások) erőforrásaink híján szintén visszafejlődtek. Hazánk az EU akkor 15 tagállamával mély függési viszonyba került. Ezt az EU 2004-es bővülése után oldotta a közép-európai rendszerváltó országok nagyobb szerepe, de még mindig az EU-28 tagállamok között is – a visegrádiakkal együtt – abszolút a legmagasabb integrációs függésben vagyunk.
Magyarország több szempontból – a tranzithelyzet, Trianon, a nagy külkereskedelmi nyitottság és az államadósság miatt – nyitott és sérüléseknek kitett ország, ezért is szeretné mindenféle szempontból oldani az egyoldalú nyugat-európai függést. Érthetők ebből a szempontból a keleti, majd déli nyitásra vonatkozó elképzelések. Ilyen stratégiákkal a többi visegrádi ország is megpróbálkozott. Ezek célja, hogy a nagy külső politikai és gazdasági függést legalább valamennyire teríteni tudjuk.
Az energiafüggésünkben ezt eddig még nem sikerült láthatóan realizálni, hiszen a hazai megújuló energia aránya lassan nő, és az ismert szénhidrogén- és nukleáris eredetű ellátásunk eddig nem tudott az oroszoktól tranzit okokból lényegesen függetlenedni, remélhetőleg hamarosan jobb viszony alakul ki emiatt is a szomszédokkal, főleg Horvátországgal.
Ennek függvényében van nagy szerepe Kínának is, hiszen ez az ország most hídfőállásokat keres magának a világban, mielőtt az USA-val azonos jelentőségű nagyhatalommá válik a következő 25–30 évben. Sportnyelven szólva, a szuperligában még csak az USA játszik, de a kapuban már ott van Kína, a többi erős hatalmak még a stabil második ligában erősödnek, vagy megkapaszkodni igyekeznek.
Korai volt azt gondolni idehaza egy évtizede, hogy már tíz éven belül új és meghatározó pólusok alakulnak ki a világgazdaságban és a világpolitikában, hiszen ehhez a katonai és gazdasági erő mellett másra is szükség van. Az ország beemelésére a fogyasztói szokások diktálásán keresztül a kulturális befolyásolási képességen át az önálló technológiai és vállalati láncon túl a világhatalmi státusba.
Ezért is van, hogy a nagy kulturális és földrajzi távolságra lévő Indiával és Indonéziával, de Brazíliával sem tudott hazánk nagy áttörést elérni, és csak a fejlett OECD-államok jelentek meg észrevehetően a membránon. Kína azonban saját globális ambíciói miatt nyitott a világ minden irányába – megvan hozzá a hatalmas devizatartaléka is –, és így az EU felé is. Lehetőség számára a külföldi befektetésre alapozott kapitalista modellt építő volt kommunista EU-tagállamok nyújtotta lehetőség, ezt ugródeszkaként és referenciaként is tudja használni az EU-ban.
Magyarország a kínai stratégák szempontjából kiemelt célpont: még mindig nagyobb az exportunk Kínába, mint a visegrádi vagy balkáni partnereinknek, bár a térség kizárólag rendszerváltó országait tömörítő 16+1 együttműködésbe igyekszik magas szinten mindenkit bevonni, de elég sokan húzódoznak ennek az együttműködésnek a kiterjesztésétől.
Megszervezte az OBOR (Egy övezet, egy út) együttműködést, amely révén szeretne nemcsak piaci utakat építeni Nyugat felé, hanem referenciákkal betörni a közte és Európa között lévő területekre. Egyúttal ezzel borsot is tud törni India orra alá, amely nem kezdett el ilyen globális szerepet játszani, marad az angolszász kultúrvilág szélén, és annak oldalvizén igyekszik modernizálódni, így Közép-Európa számára is távoli hatalom maradt.
A muszlim világba történő visszatérésünk is érdekesen alakul: a szunnita Szaúd-Arábia és az Öböl mellett a síita vezérhatalom, Irán is képbe került Budapesten, ami még Washingtonban sem megy együtt manapság. Így a legjelentősebb kapcsolatunk a felzárkózó világban Kína, amely exportpiacként évente több számjegyű növekedést produkál, tartja a lépést az Egyesült Államokba irányuló exportunkkal (több mint kétmilliárd euró évente), és jelentős kínai tőke- és személymozgások is vannak mögötte, lásd a Wanhua vagy BYD-befektetéseket, vagy a letelepedési kötvény sikerét. A Peking–Budapest repülőjárat nem lehet olyan rossz, hogy ne érné meg piaci alapon az egyetlen transzkontinentális járatként üzemeltetni, vagyis nem kell mesterségesen ösztönöznünk.
A vízumkötelezett világban az orosz mellett a kínai turizmus szépen növekszik Magyarországon, és megtörtént az első konvertibilis jüankötvény-kibocsátásunk is, szintén a pénzpiaci koncentrált függésünk enyhítése céljából. Kína segítségével próbálunk az ázsiai befektetési piacon üzleteket kötni az ottani kontinentális infrastrukturális fejlesztési alap segítségével.
Mire kell akkor mégis figyelnünk? Arra, hogy a nagy működőtőke- és kereskedelmi exportmozgásokat a transznacionális cégek vezényelik, akaratunktól nagyrészt függetlenül. A magyar többségi tulajdonú cégek exportja a világ e messzi tájékára jelentősen nő, de csak most haladta meg a 100 millió eurót. Kína a politikai nyitás mellett mindent csak piaci alapon ad nekünk, hitelt nem ajánl piaci kamatszintünk alatt, a befektetésnél is csak a haszonnal kecsegtető és referenciát adó elképzelést követi.
Erre példa a Budapest–Belgrád-vasút fejlesztése, ahol először történik meg magyar vasúti rekonstrukció nem EU-forrásból, hanem állami hitelből, piaci kamattal, és nem látszik még, hogy mekkora befektetési aktivitás fog ehhez a vasút mentén párosulni. A nyugat-európai árupiac elérésére is nagyfokú fejlesztéseik vannak: ennek része a belgrádi vasúti rekonstrukció, továbbá a lengyel vasúti tranzitvonal elérése is.
Kína ügyesen mozog abba az irányba, hogy a WTO-ban megkapja a piacgazdasági státust, ami atlanti és EU-szövetségeseinket is élénken foglalkoztatja.
Kína-lobbinkat ennek ellenére nyugati kereskedelmi partnereink fenntartásokkal kezelik. Pedig szép kihívásokról van szó, a szekér halad előre, még akkor is, ha a kínai fejlesztéspolitika és gazdasági növekedés lassult. Közben német–francia központtal kétsebességes Európa létrejötte fenyeget, amely térségünket illetően felérne egy új második jobbágysággal. A kérdés az, hogy ilyen körülmények között sikerülhet-e technológiai és versenyképességi emelkedést kihoznunk. Ezt majd a magyar gazdasági diplomácia ügyessége dönti el, de a lehetőség adott.
A szerző volt EP-képviselő és külgazdasági államtitkár