A nemzetben gondolkodó értelmiség körében gyakran felmerül a kérdés, hogy miként tudott a magyar politikai elit jelentős része két évszázad alatt annyit korcsosulni, mint amekkora különbség van a reformkor bármely irányzata és a mai ellenzék között. Amely ellenzék, jegyezzük meg, kormányzati hatalmat is gyakorolt kemény 12 esztendeig, nem kevés kárt okozva a magyarságnak.
A válasz sokrétű, de a legfontosabb eleme az, hogy a második világháború után a gazdasági, politikai és értelmiségi elit körében szabályos tarvágás zajlott, a nemzet sorsának jobbítására összpontosító magyar érzelmű vezető réteget egy zömmel kozmopolita, szovjetcsatlós, idegen érdekeket szolgáló, idegenszívű álelit váltotta, amely négy évtized alatt a társadalom jelentős részét is a maga képére formálta.
Ez a tragikus folyamat kis híján végzetesnek bizonyult. Emlékezzünk csak! Kis János az SZDSZ elnökeként arról ábrándozott a kilencvenes évek első felében, hogy az MSZP-nek az SZDSZ lesz a jobboldali váltópártja, és csak örülhetünk, hogy nem osztották ki egymás között úgy a szerepeket, mint ahogy az Egyesült Államokban történt, ahol ugyanazok irányítanak a háttérből, bármelyik párt is legyen hatalmon éppen.
Az volt a szerencsénk, hogy az SZDSZ-es vezetés mohó volt, nem tudott kivárni, kihasználta az első adódó alkalmat a kormányra kerülésre 1994-ben, amivel elindult azon a lejtőn, amelynek végpontjaként megérkezett 2010-re oda, ahová eleve való volt: a politika szemétdombjára.
Másrészről pedig porszem került a gépezetbe. A Fidesz vezetői, köztük elsősorban Orbán Viktor és Kövér László, 1993 táján ráeszmélhettek, hogy mire megy ki a játék, hogy az SZDSZ antikommunizmusa csak szerepjáték, és hogy a magát baloldalnak nevező politikai szervezetek voltaképpen csak gazdát cseréltek, szovjetcsatlósból a New York–London–Brüsszel-tengely csatlósaivá váltak, de soha nem fognak magyar érdekű politikát folytatni. Azóta, egy hatalmas átrendeződés eredményeképpen, viszonylag tiszta kép alakult ki a magyar politikában.
A nemzetépítő erők állnak az egyik oldalon, míg a globális háttérhatalom segédcsapatai a másikon. A két oldal között átjárás is van, egyéni és pártszintű egyaránt. Az MDF a nemzeti erők zászlóshajója volt a rendszerváltás hajnalán, ám Dávid Ibolya vezetésével lassan, de biztosan a másik oldalra sasszézott, mígnem az ősellenséggel, az MSZP–SZDSZ-szel való együttműködése ki nem végezte a pártot.
A Fidesz az SZDSZ mellett a liberális pólushoz tartozott, bár jegyezzük meg, 1990-ben sem lehetett azzal teljes mértékben összemosni, a taxisblokád puccskísérletekor nem támogatta az SZDSZ-t a politikai hatalom alkotmányellenes megszerzésének törekvésében. 1995-re viszont a legkarakteresebb nemzeti párttá vált, 1996-ban pedig A polgári Magyarországért címmel politikai vitairatot adott ki. A Fidesz képes volt szalonképesíteni az MDF és a MIÉP nemzetépítő programját és politikai mondanivalóját úgy, hogy meg merte nevezni a magyar nemzet, a magyar jövő ellenségeit is.
A harmadik nagy, még be nem fejezett politikai átcsoportosulás a Jobbiké. E párt a MIÉP-nél is szókimondóbb, dinamikusabb és harciasabb volt, nem csoda, hogy 2014-re feltornászta magát a MIÉP 5 százalékáról 20 százalék fölé. Itt azonban politikájuk gellert kapott. Hogy ebben mekkora szerepe volt az Orbán Viktor elleni bosszú által mozgatott Simicska Lajosnak, az lényegében mellékes.
Maga a párt sorozatosan vétett a nemzeti érdekek ellen, olyan kamuszöveggel körítve, amely ugyan meglepően hatékonynak bizonyult a párt papagájkommandójának kezében, amikor a saját bázist kellett meggyőzni, de attól még a kamu bizony kamu marad. A kötvényesek legazdagmigránsozása, a törvényes utat járó oltalmazottak összemosása a határokon átcsörtető illegális bevándorlókkal, a jogállamiság megsértésének emlegetése a CEU kapcsán, a bérunió, a térségbeli összehasonlításban egyáltalán nem kimagasló kivándorlás szembeállítása a végveszélyt jelentő bevándorlással, ez mind terelés. A figyelem elterelése a lelkét vesztett párt ismételt nemzetáruló lépéseiről.
Sokan úgy vélik, hogy Toroczkai László vereségével és Vona embereinek győzelmével a Jobbik mint nemzetpolitikai tényező megszűnt létezni. Mi több, sokan beleteljesülni látják a Jobbikban a Csurka-próféciát, miszerint e párt az MSZP és az SZDSZ fantomszervezete, az új proletár párt. A látszat mellettük szól. De ne feledjük, Csurka István az egész pártról mondott súlyos, elmarasztaló ítéletet, miközben maga a párt hatalmas nemzeti erőket mozdított meg, és táborának jelentős része ma is megmozdítható lenne valódi nemzeti célok érdekében.
Nyilván kiábrándító és lehangoló látni, hogy Gyöngyösi Márton alelnökként a szintén hiteles nemzeti politikusnak induló Sneider Tamással közösen az elveit feladó lélekkufár, Vona Gábor örökébe lép, hogy a kitűnő, Hagyaték című sorozat egykori szerkesztője, Balogh Gábor szemellenzős gyűlölettirádákat zeng Orbán Viktor és a Fidesz ellen, miközben kizárt dolog, hogy lelke mélyén ne érezné, ki is a valódi ellenség.
Hogy Apáti István vagy Szávay István, akiket Vona személyesen is megtiport, amikor minden ok nélkül a hátsó padba küldte őket, beállt a sorba és asszisztált a párt elnemzetlenítéséhez, amely folyamat szimbolikus végpontja a Gyurcsány Ferenccel való együtt masírozás. Szomorú, de való: a párt a jelenlegi piros-fehér-zöld szalaggal átkötött kriptoglobalista programjával és politikájával akár hosszú távon is tényező maradhat.
Ugyanakkor ne feledjük, hogy itt nem ávósok és magas rangú pártkáderek nemzetsemleges vagy nemzetellenes utódairól van szó, sem a szovjet tankok által hatalomra segített MSZMP utódpártjának kontraszelektált tagjairól, hanem egy olyan egykori diákszervezetről, ahol a keresztény-nemzeti gondolkodás mentén regrutálódott a bázis.
A kérdést inkább úgy formáznám meg: miként fogják ezek az emberek feloldani azt a lelkiismereti dilemmát, hogy nemzeti jelszavakat hirdető pártként a nemzet ellenségeivel szövetkeznek egy olyan vezető ellen, aki – amint arra az egyik legradikálisabb, egykor a Jobbik holdudvarába tartozó népvezér, Budaházy György is rámutatott – a legjobban kormányoz a rendszerváltás óta, efelett nemzeti víziója van, és a jelenlegi politikusgárdából kétségkívül a legalkalmasabb arra a szerepre, amelyet betölt?
Meddig lehet piros-fehér-zöld zászlókat lengetve együtt vonulni olyanokkal, akiknek pribékjei e zászlót a sárba taposták, szimbolikusan és ténylegesen egyaránt? Meddig lehet azt hirdetni, hogy Soros csak „ellenségkép”, hogy az egész kontinens kultúrájának eltörlésével fenyegető iszlám inváziót Orbán úgymond csak „politikai témává tette”, miközben a valóságban az európai ellenállás egyre többek által elismert első számú vezetőjévé nőtte ki magát?
Amint azt egy jó barátom megfogalmazta, a Jobbik eljutott a nemzeti radikalizmustól a polgári radikalizmusig. Addig a politikai irányzatig, amelynek a miniszterelnökségig emelkedett exponense, Károlyi Mihály először hirdetett meg nyíltan nemzetellenes programot, és amely irányzatnak a történelmi Magyarország szétverését köszönhetjük. Meddig fognak ehhez asszisztálni a Jobbik azon politikusai, akik egy nemzeti párthoz csatlakoztak egykor? Lesz-e erő bennük ahhoz, hogy visszafordítsák a pártot erről az útról, vagy némi lemorzsolódás mellett szép lassan beleszoknak új szerepükbe?
Úgy tűnik, az utóbbi forgatókönyv a valószínűbb, az egykori bajtársak bánatára és a nemzet kárára.
A szerző politológus