Arról beszélünk napjainkban, hogy a jövő májusi európai parlamenti választásoknak óriási tétjük van: az európai föderáció és a migráció, a globalizmus hívei csapnak össze a nemzeti szuverenitás, az erős nemzetekre épülő Európai Unió híveivel.
És ez így is van. Azonban fontos látnunk azt, hogy nem kis ellenfelekkel áll szemben a nemzeti tábor. Ugyanis az Európai Unió egész történetét a kezdetektől fogva meghatározza a végcél, mégpedig Európa egységesülése az Amerikai Egyesült Államok mintájára.
Magyarul, az uniót kezdettől irányító nyugat-európai és globális elitek soha el nem vetett, eltökélt szándéka az Európai Egyesült Államok létrehozása, amely egyben egy új, globális világrend egyik legfontosabb bázisa is lenne.
Ne gondoljuk tehát egy pillanatig sem, hogy Jean-Claude Juncker, Angela Merkel vagy éppen Emmanuel Macron fejéből pattant ki ez a gondolat néhány évvel ezelőtt. Erről szó sincs. A gondolat a kezdetek kezdetétől jelen van az európai uniós elitben – s ez határozza meg a jelenlegi brüsszeli vezetés politikáját, minden lépését, kezdve a gazdasági ügyektől egészen a migránsválságig. Mindent e cél megvalósulásának vetnek alá, addig, amíg tehetik.
De nézzük a kezdeteket!
Az Európai Unió alapító atyái között is kiemelkedő személyként írnak a mai napig Jean Monnet-ról, a francia úrról, aki 16 éves korában abbahagyta a tanulmányait, s hihetetlen pályafutásba kezdett. Élt Angliában, az Egyesült Államokban, igazi kozmopolitakánt járt-kelt a világban; nagyon hamar a Népszövetség munkatársa lett, 1939-től pedig Franklin D. Roosevelt elnök mellett találjuk tanácsadóként.
Leginkább mégis üzletember, bankár volt, erős atlanti kapcsolatokra tett szert, olyan, globális Wall Street-i pénzügyi körök közelébe került, mint a Goldman Sachs vagy a ma már nem túl jól csengő nevű Lehman Brothers. Ám ami különösen érdekes: a harmincas években a bázeli székhelyű nemzetközi bank megalapításában is kulcsszerepet (!) játszott. Tudnunk kell, hogy a Bank of International Settlements (Nemzetközi Fizetések Bankja, BIS) a nemzetközi bankok közötti együttműködés legfőbb szervezője, a központi bankok (jegybankok) csúcsbankja, ám valójában magánbank (akárcsak a Federal Reserve, az amerikai jegybank), mögötte ott állnak a legfontosabb bankárdinasztiák.
Megítélésem szerint ezek után feltehető a kérdés: az Európai Egyesült Államok egyik fő megálmodója mennyire állhatott a globális pénzügyi elit irányítása alatt? Semennyire?
Ám ennél is érdekesebb az, amit nagy álmáról nyilatkozott 1943. augusztus 5-én, a francia nemzeti bizottmány ülésén: „Európában nem lesz béke, ha az államok a nemzeti szuverenitás mentén épülnek újjá. […] Az európai országok túl kicsik ahhoz, hogy népeiknek a szükséges jólétet és társadalmi fejlődést biztosítani tudják. Az európai államoknak ezért szövetségre kell lépniük egymással.”
Jean Monnet, az „alapító atya” átfogó kapcsolatai, globális támogatói révén elérte, hogy Robert Schuman francia miniszterelnök, később külügyminiszter elfogadja tervezetét, s végül azokat ő tárja nyilvánosság elé 1950. május 9-én: ez volt a francia–német együttműködésre épülő Európai Szén- és Acélközösség terve, amely 1951-ben hat állam részvételével meg is valósult. Innentől kezdve elindult az európai integráció és egyesülés folyamata. Monnet jelentős szerepet játszott az Európai Gazdasági Közösség (1957) és az Európai Atomenergia-ügynökség létrejöttében is. Ő egy olyan integrált Európát akart mindig is, amely rendelkezik egy önálló állam minden hatáskörével.
Az alapító atyák között emlegetik Altiero Spinellit is, aki olasz politikai tanácsadó és később, 1976-tól az Európai Parlament tagja volt. Spinelli eredetileg kommunista volt, majd föderalista lett. Ő is egy valós hatalomú európai kormányt képzelt el, amelyről a híres ventotenei nyilatkozatban társaival együtt így írtak: „A probléma, amelyet legelőször kell megoldani, és amely nélkül minden további lépés csak látszatintézkedés lenne, Európa szuverén államokra való felosztásának végleges megszüntetése.”
Milyen érdekes, hogy két évvel ezelőtt, 2016 júliusában az akkori olasz miniszterelnök, a baloldali és föderalista-globalista Matteo Renzi éppen Ventotene szigetére invitálta Francois Hollande francia elnököt és Angela Merkel német kancellárt, azt mondván nekik, hogy „Európa fordulóponton áll, vagy változtatunk, vagy úgy fognak ránk tekinteni, mint a marslakókra”, s egyben egy új politikai paktumot hirdetett a ventotenei szellemben, vagyis a föderális Európa megteremtése érdekében. Hűen az „alapító atyák” szellemiségéhez…
De térjünk vissza a bankalapító Monnet-hez! Monnet, bár sürgette volna az Európai Egyesült Államok minél gyorsabb létrehozatalát, a háború utáni körülményekhez igazodnia kellett, a helyzet ugyanis akkor még nem érett meg a cselekvésre, hiszen a náci iga alól éppen felszabadult, demokratizálódó országok sok mindenre vágytak, csak arra nem, hogy újra valamilyen birodalom részeivé váljanak.
Ebből a szempontból kiemelkedő szerepe volt Robert Schumannak és Konrad Adenauer német kancellárnak is, akik egyértelműen a megfontolt egységesülési folyamat, illetve a nemzeti szuverenitás megőrzése mellett álltak, így fékezték a globalista Monnet és néhány alapító társa – Alcide De Gasperi, Paul-Henri Spaak és mások – föderalista törekvéseit. A nyugati államok ekkor még makacsul ragaszkodtak a szuverenitásukhoz, különösen Franciaország és alapból Nagy-Britannia, ezért okkal-joggal álltak ellen a szabadkőműves Coudenhove-Kalergi Pán-Európa koncepciójáig (1922) visszanyúló európai egységesülés gondolatától.
Így tehát azt mondhatjuk, hogy ekkor két irányvonal állt egymással szemben Nyugat-Európában: egyiket a föderalista-globalista, Jean Monnet és társai képviselték a legerőteljesebben, míg a másikhoz tartoztak olyan politikusok, mint Schuman és Adenauer, akik egyfelől a nemzeti szuverenitás, másfelől az európai keresztény hagyományok megőrzése mellett kardoskodtak. Schuman fogalmazta meg híres tézisét, amely szerint Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Nem beszélve Charles de Galle-ról, aki tíz éven át, 1959-től 1969-ig volt Franciaország köztársasági elnöke, s amíg tudott, ellenállt a föderációs törekvéseknek, 1966-ban például országa nem vett részt az európai államok miniszteri értekezletein, ezt nevezték az üres székek politikájának.
Milyen kár, hogy ezek az országok mára nagyon elfelejtették akkori, függetlenség iránti vágyukat! S amikor mi, közép- és kelet-európaiak kiszabadulunk a kommunista elnyomás alól, és a legkevésbé sem kívánkozunk új elnyomás alá kerülni, már süketet, vakot és némát játszanak a mi vágyainkkal kapcsolatban. Vajon miért? S hol van itt a tolerancia?
Monnet és föderalista-globalista társai az egyes nyugat-európai országok ellenállására tekintettel egy új, egészen érdekes, mondhatnám, ravasz koncepciót dolgoztak ki a föderális Európa lassabb felépítésére. Monnet tervének lényegéről egy ismert angol író, Frederick Forsyth számolt be a német Focus Magazin 2010. augusztus 8-i számában. Az író idézi Monnet-t: (szabad fordításban magyarul): „Európai nemzeteit el kell kormányozni a szuperállam irányába, anélkül, hogy a lakosságuk tudná, mi is zajlik valójában. Ezt egymást követő lépésekben kell megtenni, amelyek mindegyikét úgy kell álcázni, mintha pusztán gazdasági ügyekről lenne szó. Ez a folyamat visszafordíthatatlanul elvezet a föderációhoz.”
Jean Monnet 1955-ben visszavonult a hivatalos politikától, ám ezután megalakította a beszédes nevű Akcióbizottság az Európai Egyesült Államokért szervezetet, amely 1975-ig erős lobbitevékenységet folytatott a „nemes” cél érdekében. De vajon mit gondolnak az alapító atyák mai utódai? Vajon mennyiben változott az elmúlt évtizedekben a helyzet? Annyiban, hogy ma már kivesztek a Schumanok és Adenauerek, a globalisták és föderalisták átvették a hatalmat és egyre következetesebben törekednek céljaik elérése felé.
Az isiászos Juncker 1999-ben a Spiegelben így fogalmazott: „Mi elhatároztunk valamit, amit aztán elhelyezünk a köztudatban és várunk egy darabig, hogy mi fog történni. Ha nincs nagy kiabálás, ha nincsenek lázadások, mert a többség nem is érti, hogy mit határoztunk el, akkor folytatjuk lépésről lépésre, amikor nincs már visszaút.”
José Manuel Barroso, volt trockista, volt EB-elnök, ma a Goldman Sachs igazgatója, valamikor a tízes évek elején pedig így: „Az unió tulajdonképpen egy birodalom.” Angela Merkel 2012-ben az Európai Parlamentben: „Természetesen az Európai Bizottság egy napon kormánnyá alakul majd, aminek az Európai Tanács lesz a második kamarája, több hatalmat biztosítva az Európai Parlamentnek, de jelenleg az euróra kell koncentrálnunk, és időt kell adnunk az embereknek, hogy elfogadják az irányt.”
2017 februárjában a német, az olasz, a francia és a luxemburgi parlamentek elnökei egy nyílt levelet tettek közzé, amelyben szorgalmazták egy szuperföderális a Európai Egyesült Államok létrehozatalát, s felszólították Európa államait, hogy csatlakozzanak ehhez az elképzeléshez.
És még folytathatnám a sort Frans Timmermans, Guy Verhofstadt, Federica Mogherini és a többi brüsszelita nyilatkozataival. Igen, igen: Merkel, Juncker, Timmermans, Macron, Verhofstadt, Judith Sargentini, Pedro Sánchez stb. mind-mind Jean Monnet gyermekei. Kedves Juncker úr! A többség már igen jól érti, hogy önök mit csinálnak – az „alapító atyák” szellemében. És remélhetőleg érteni fogják 2019. május 23-a és 26-a között is.
A szerző politológus