Nem véletlen tehát, hogy Kopp Mária röviddel halála előtt felmérést végzett a gyermektelenségről mint súlyos népesedéspolitikai problémáról.
Az országos reprezentatív vizsgálataik szerint a 26–35 éves, nem hajadon magyar nők 19,1 százalékának volt legalább egy évig sikertelen próbálkozása, hogy teherbe essen, amíg a 36–46 évesek között ezt az arányt 19,6 százalékának találták. Mindezek a számok azt jelentik, hogy hazánkban minden ötödik nőnél gond merül föl a termékenységgel kapcsolatban. De egyértelműen mutatja a baj népbetegségjellegét is, hiszen hazánkban megközelítőleg 150-200 ezer pár küzd meddőségi gondokkal.
A gyermektelenség nem úri huncutság, nem is a gondviselés büntetése, mint ahogy sokan vallják és gondolják. A meddőség betegség, a WHO 1988-ban ezt egyértelműen definiálta. Nem véletlen a felmérés végső rezüméje: „igen fontos egészségügyi feladat volna ezeknek a pároknak a segítése”.
Senki ne gondolja azonban, hogy minden gyermekre várónak lombikbébi-beavatkozásra van szüksége. Sőt! Ha az európai adatokat és ajánlásokat vesszük górcső alá, akkor kiviláglik, hogy egymillió lakosra kalkulálva 1000-1200 lombikbeavatkozásra lenne szükség a komoly rendellenességgel bírók gyermektelenségének megoldására. Mindez hazánkban évi 10-12 ezer lombikkezelést jelentene, azaz a felmérésben szereplő párok kevesebb mint 10 százaléka igényli a „high-tech” módszert. Sokaknál a jó szó, pár tabletta és injekció, egy kis odafigyelés megoldja a meddőséget.
Fogyunk, vészesen fogyunk, évekkel ezelőtt a lélektani tízmillió alá került a hazai lakosságszám. Így aztán érthetetlen, hogy miért kell hosszú sorokat kiállni azoknak, akik gyermeket szeretnének. Nem értik, hogy egy népbetegségnek számító állapotból miért nincs gyors és eredményes kiút számukra. S a kényszerű várakozás hosszú hónapjai alatt a meddő párok bekényszerülnek a reményt is pénzért árulók hátsó udvari sötét és dohos szobáiba, milliókat téve a sarlatánok évszázadok óta tátongó zsebébe.
Miért is vettem kezembe a tollat, közben persze nem dobva el a munkát sem? Nos két-, legfeljebb hárommilliárd forint hiánya késztetett erre. Ennyit ígért ugyanis az egészségügyi kassza hozzájárulásként a lombikkezelések finanszírozásához tavasszal, hogy a jelenleg végzett hat és fél ezer kezelésről a kívánt 10-12 ezerre emelkedhessen a beavatkozások száma. Hogy a meddőségi centrumok hatékony tevékenysége következtében megszületett évi kétezer újszülött mellé újabb kétezret tehessünk a bölcsőkbe. Hogy több ezer meddő pár szeméből végre kitörölhessük a könnycseppeket. Hogy a gond ne szántson egyre mélyebb szégyenbarázdát a gyermektelen párok homlokára.
Amikor szakmám nevében az ígéret betartására figyelmeztetek illő tisztelettel, nem halat kérünk, hanem egy nagyobb hálót. Természetesen a pénzhez kérünk minőségkontrollt is, akár a háló minden fonatába egy érzékelőcsipet a korrekt statisztikához. Mert ami eddig volt, az tényleg nem érdemli meg a minőségkontroll elnevezést, felőlük az ígért milliárdok észrevétlenül elpárologhattak volna.
A jelenlegi teljesítményvolumen-korlát 2004-ben lett gránitba vésve, azóta is behatárolva az intézetek által ellátható betegek számát, így visszatartó hatása miatt az ellátásban résztvevő reprodukciós intézetek folyamatosan tolják maguk előtt az ellátatlan párokat az évente hiányzó több ezer beavatkozás miatt. A párok termékenysége az elmúló évekkel szignifikánsan csökken, reményvesztettek lesznek. Ha mégis kopogtat a siker, az időskori várandóság szövődményeivel együtt gyakran kerülnek át a szülészeti osztályokra, feleslegesen terhelve az amúgy is vékonydongájú költségvetésüket, tovább emésztve a központi büdzsé pénzét. A magántulajdonú ellátások nem jutnak fejlesztési forráshoz, hiszen 2004-ben az akkor regnáló hatalom hosszas hezitálás után sem építette be az amortizációt a homogén betegcsoportokba.
Olvasom, hogy 14,5 milliárd forint értékben támogatja a kormány az Operaházat, a pénzből a Kőbányai úti Eiffel-csarnokban alakítanak ki műhelyt és raktárt. Ha mi is megkapnánk a fentebb említett hárommilliárdot, cserébe adnánk a raktárba munkásokat, a műhelybe jól képzett szerelőket, az iskolapadokba kíváncsi arcokat, és hosszú évekre érdeklődőkkel teli széksorokat az Operába.
A szerző szülész-nőgyógyász főorvos