Az Egyesült Államok megválasztott elnöke, Donald Trump nem tud olyan napot kifogni, amikor valamiért vagy valakiért a liberális média ne támadná az összes fronton. Nemrégiben Trump telefonbeszélgetést folytatott a tajvani elnök asszonnyal, Caj Jing-vennel, de a globális felzúdulás még most is tart. A demokrata érzelmű hivatásos rettegők már egy újabb apokalipszis eljövetelét aposztrofálják: Kína ezt nem fogja eltűrni, Trump a Távol-Kelet politikai biztonságát fenyegeti, a kínaiak gazdasági embargóval sújtják Amerikát, és így tovább a vádbeszédek. A kommunista Kína vezetőinek sem volt ínyére a telefonhívás, és gyerekes gesztusnak minősítették a lezajlott affért, nem érzékelvén, hogy nem a legszerencsésebb húzás Donald Trumpot feldühíteni még a kezdet kezdetén.
Ha egy pillantást vetünk az Egyesült Államoknak a XX. század második felében történt globális szerepvállalására, akkor különös a kialakult kép. Harry Truman elnökségének idején tört ki a koreai háború, mert Truman nem tekintette stratégiailag fontosnak Dél-Korea védelmét. Hogy a kommunisták el ne özönöljék Dél-Koreát, az a következő elnök, Dwight Eisenhower hozzáállásán múlt, aki nukleáris háborút helyezett kilátásba akkor, ha ez mégis megtörténik, és csak így sikerült elkerülni a félsziget teljes kommunizálását. Richard M. Nixon a vietnami háború utolsó szakaszában fenyegette meg ugyanezzel Ho Si Minh csapatait és tudtukra adta, ő elég elszánt ahhoz, hogy ezt meg is tegye, de a Watergate-botrányba belebukott elnök már nem tudta megakadályozni Dél-Vietnam elestét és kommunista kézre kerülését.
Ugyanez a Nixon kezdte meg még 1972-ben a nyitást Kína felé, amikor személyében először látogatott amerikai elnök Kínába. Ez volt az úgynevezett kínai kártya, amelyet később több amerikai elnök is próbált kijátszani az egykori Szovjetunió ellen, több-kevesebb sikerrel. Nixon után Jimmy Carter megint egy gyenge Amerika-képet mutatott, és a világ lényegében cselekvésképtelennek látta Amerika kormányát. Ezt a legszemléletesebben a teheráni amerikai nagykövetség elfoglalása mutatta meg, ahol szélsőséges iráni felkelők jóformán az egész stábot túszul ejtették, s még a sahot is elűzték az országból.
Ezt követően lépett Ronald Reagan a színpadra, aki 48 órát adott Iránnak, hogy szabadon engedje a túszokat, ennek elmaradása esetén pedig Teherán bombázását helyezte kilátásba. A túszokat még aznap este szabadon engedték. De a nagy művelet, a Szovjetunió megtörése még csak ezután kezdődött. Ez alatt az idő alatt a világ azon szörnyülködött, hogy Reagan elnök miatt kitör a harmadik világháború, elpusztul az emberiség és ez mind az egykori színész-szakszervezeti elnök tébolyult ámokfutásának lesz köszönhető. Mind tudjuk, nem ez történt, hanem az, amit Reagan kezdettől fogva akart: a szovjet birodalom összeomlása és a bipoláris világ megszűnése.
Bill Clinton nyolcéves liberális országlása egy relatíve eseménytelen külpolitikai síkon zajlott, az viszont figyelemreméltó, hogy Clinton regnálása idején sokat tett azért, hogy az izraeli–palesztin viszály sokkal harmonikusabb kapcsolattá váljon. Valamint hogy Oroszországgal is normalizálódjanak a diplomáciai kapcsolatok. Aztán George W. Bushnak 2001. szeptember 11-én kellett szembesülnie azzal, hogy valójában mit is jelent az, ha Amerika súlyát és erejét nem kezeli helyén a világ.
Az Oszama bin Laden által megszervezett terrorakció az amerikai hírszerzés teljes csődjét jelentette, valamint azt, hogy a világ legerősebb hatalma még saját légterét is képtelen megvédeni az iszlamista öngyilkos merénylők által irányított repülőgépek ellen. Az ezt követő bosszúhadjárat Irak és Afganisztán ellen azonban logisztikailag és stratégiailag is hatástalannak bizonyult, annak ellenére, hogy a két országot lerohanták az amerikai csapatok. Viszont a katonai megszállás súlyos következményei máig hatnak, fellángolt az egész Közel-Kelet, Irakban ráadásul nem találtak semmiféle titkos tömegpusztító csodafegyvert, amivel előzőleg Amerika és Anglia kormánya riogatott.
A demokráciaexport eközben az észak-afrikai arab térséget is romba döntötte. Obama elnök idején, a Nobel-békedíj elnyerése után az egész világ elkönyvelte, hogy a nagyhatalom ismét sebezhető. Megerősödött az al-Kaida, majd megalakult a szadista terrorszervezet, az Iszlám Állam, minek következtében a terrorizmus tort ül nemcsak a közel-keleti térségben, hanem a megfélemlített nyugat-európai városokban is, ahol ma a szélsőséges iszlamisták gyakorlatilag következmények nélkül követhetnek el robbantásokat és gyilkosságokat.
Habár Trump nem tűnik ideológiailag elkötelezett elnöknek, mint volt Ronald Reagan, mégis, amikor megkérdőjelezi Amerikának az „egy Kína”-politikához való hozzáállását, valójában erős ideológiai alapokon teszi ezt, mert egy kommunista nagyhatalommal szegül szembe azzal, hogy elődjeivel szöges ellentétben nem mond le Tajvanról, és világossá tette, nem fogja eltűrni azt sem, hogy Kína esetleg erőszakkal érvényesítse igényét a szigetre. Ez a gesztus csak azok szemében tűnhet felháborítónak, akik az ellen is ágáltak, amikor Trump nem akart befektetni Kubában, azzal érvelvén, hogy az ilyen jellegű üzletek csak a kommunizmus fenntartását szolgálják.
Az elnöki beiktatásig még pár nap hátravan, az alakulóban lévő Trump-kormány összetétele viszont azt sugallja, hogy ideológiai átfedés van kialakulóban a Reagan-korszak és az eljövendő Trump-elnökség között. Ha a világ ismét tartani fog Amerikától, az pozitív értelemben azt jelentheti, hogy a jövendő elnök át fogja írni a politikai narratívát, amely eddig hagyományosan Kínához kötötte az amerikai üzleti érdekeket, és feltételeket fog szabni az utóbbinak nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is.
A kelet-közép-európai térséget illetően az amerikai demokraták általában odaadó hívei voltak az átkeresztelkedett posztkommunista rezsimeknek, így Magyarországon is sokkal jobb volt a két ország kapcsolata a Horn-, Gyurcsány- és Bajnai-kormányok idején, mint eddig bármelyik Orbán-kormány alatt. Ez azonban hamarosan változni fog, és csakúgy mint Tajvan esetében, a jövendő magyar–amerikai kapcsolatokban is egy sikeres telefonhívással kezdődött minden.
A szerző politológus