Már csak egy hitelminősítő maradt, amelyik nem vette ki Magyarországot a bóvli kategóriából: az első olyan intézet, amely a kormányváltás utáni gazdaságpolitikát lepontozta. A Moody’s 2011. november 21-én meghozott döntését szinte csak olyan indokokkal támasztotta alá, amelyek mára már egyértelműen megdőltek. Így jó okkal feltételezhető, hogy november 4-én, amikor várhatóan a magyar besorolásról határoznak – a Fitch Ratings és a Standard & Poor’s hasonló lépése után –, végre felminősítik az országot.
Miben tévedett a másik két társa mellett a Moody’s? A hitelminősítő öt évvel ezelőtti indoklásában például arra hivatkozott, hogy kétséges a magyar költségvetés konszolidációjának és az államadósság lefaragásának a sikere. Mára már tudható, hogy mindkét területen valódi és tartós eredményeket ért el a gazdaságpolitika. Évek óta bőven 3 százalék alatt marad az államháztartási hiány, tavaly például mindössze 1,6 százalékra rúgott a mutató. A költségvetés helyzete idén olyan kedvezően alakul, hogy a Nemzetgazdasági Minisztériumban jelenleg azon dolgoznak, mely területekre csatornázzák a várakozásokon felüli bevételeket. A GDP-arányos államadósság pedig a baloldali kormányoktól örökölt 80 százalék feletti szintről 2015 végére az Eurostat szerint 74,7 százalékra esett vissza.
Az intézet a leminősítéskor azt is kifogásolta, hogy Budapest nagymértékben függ a külső sokkoktól. Különösen nagy kockázatnak nevezték azt, hogy az államadósság megközelítőleg 64 százalékát külföldi befektetők birtokolták, s annak kétharmada ráadásul devizában denominált. A Gyurcsány–Bajnai-kormányok idején valóban jelentős mértékű volt néhány évvel ezelőtt az ország pénzügyi kiszolgáltatottsága. Mára azonban sikerült az államadósság devizaarányát 26 százalékra csökkenteni. Ezzel pedig a korábban pozitív példaként felhozott Lengyelországgal egy súlycsoportba kerültek a magyarok.
A markánsan javuló költségvetési és adósságmutatók mellett a fizetési mérleg pozíciója is igen kedvező Magyarországon, a folyó mérleg egyenlege több mint hat éve többletes, illetve a belső kereslet egyre erőteljesebb élénkülése a növekedést ösztönzi, miközben a munkanélküliség egyre alacsonyabb. Ezt a Standard & Poor’s és a Fitch Ratings már szep-tember közepén, illetve nyár elején észrevette. Most tehát a Moody’son van a sor a gazdaságpolitika eredményeinek a hitelesítésében, és akkor végérvényesen le lehet zárni azt a sötét korszakot, amelynek a lényege: erőteljes ellenszélben kellett a kormánynak rendet tennie az államháztartásban, miközben azt, aki a nagy kuplerájt hátrahagyta, a nemzetközi szervezetek dicshimnusza magasztalta fel korábban.
Ezzel egy időben új fejezet kezdődik az állampapírpiacon. A befektetők eddig is nagy érdeklődést mutattak a magyar kötvények iránt, ami a hozamok csökkenésében meg is látszott, ezentúl azonban egy jóval szélesebb üzleti kör – a konzervatívabban cselekvő nyugdíjkasszák és biztosítók – előtt nyílhatnak meg a kapuk. Így még alacsonyabb kamatokkal juthat friss tőkéhez a magyar állam, ami tovább javíthatja az államháztartás mozgásterét az adósságszolgálat terheinek csökkenésén keresztül. El lehet továbbá gondolkodni azon, hogy a finanszírozás diverzifikálására s így biztonságosabbá tételére hozott intézkedések közül melyek azok, amelyeket érdemes a jövőben is fenntartani. Az egyik ilyen terület, ahol a hírek szerint folyik a felülvizsgálat, a letelepedési kötvény, de az egzotikus eszközök létjogosultságának kérdése is napirendre kerülhet (például jüankötvény).
Lehetne azt boncolgatni, hogy a nagy hitelminősítők korábban miért látták el a legjobb besorolással a 2008-ban csődbe ment, és a globális válságot elindító Lehman Brotherst. És miért festették az ördögöt a falra a makromutatókban rendre a vártnál jobban teljesítő Magyarország esetében, miért vártak három évet azt követően, hogy az Európai Unió megszüntette a túlzottdeficit-eljárást. Föl lehetne emlegetni a háttérben húzódó, ám nyíltan nem vállalt indokokat: a végtörlesztés által a bankokat ért veszteségeket, az államadósságot fokozatosan növelő kötelező magánnyugdíjpénztári rendszer megszüntetését, a különadók terhét, de ezzel foglalkozzanak a gazdaságtörténészek. Mai szemmel nézve sokkal inkább az az érdekes: hogyan tovább.
A jelenlegi legfontosabb feladat az, hogy a magyar gazdasági szerkezet kiegyensúlyozottabbá váljon, s a foglalkoztatás több mint 70 százalékát adó kis- és közepes vállalkozások megerősödjenek. Ehhez elsősorban a vállalkozói környezet javulására és az adóterheik további mérséklésére lenne szükség, ami egyben a versenyképesség záloga is. Vannak biztató jelek, például a bürokráciamérséklés és a járulékcsökkentés terve, de az európai uniós pénzek hatékony felhasználása is sokat segíthet. A negyedik ipari forradalom küszöbén, amikor a modern technológiák várhatóan gyökeres változásokat hoznak az emberiség életébe, a legfontosabb az innováció ösztönzése lenne. Beszédes szám, és egyben jól mutatja az irányt, hogy miközben Magyarországon az innovatív vállalkozások aránya 15 százalék körül van, Svájcban ez a mutató 50 százalék feletti az OECD szerint.
Bármennyire is próbálják egyesek azt a látszatot kelteni, hogy a jelenlegi kormány célja kimerül egy szűk haveri kör érdekeinek a kiszolgálásában, a gazdaságpolitika víziói jól körvonalazódnak. Ez a hitelesség visszaszerzése után a versenyképesség javításán keresztül a magyar életszínvonal ugrásszerű emelése. A terv megalapozottnak tűnik, és meg is van hozzá a szükséges társadalmi felhatalmazás. A kulcs az, hogy miután a gazdaságpolitikai fronton érkező támadások kifulladtak, az emberi jogok megsértését, az átláthatatlanságot, a korrupciót és a haveri kapitalizmust kiáltók se legyenek képesek megakasztani a küllőket.