Brazília területét és népességét tekintve is a földkerekség ötödik legnagyobb országa, százhúsz esztendő után – legalábbis (sport)diplomáciai megfontolásokból – járt neki és a dél-amerikai szubkontinensnek a rendezés. Ez azonban még nem egyenértékű azzal, hogy alkalmas is volt rá. Ahogyan kollégám a megnyitó előtt találóan fogalmazott: Brazília hirtelen óriásira nőtt „kamasz”, akit felnőttnek tekintünk ugyan, de ettől még a saját gyermekbetegségeivel is képtelen megbirkózni. Számos jelből, az olimpia elleni tüntetésekből, a relatív érdektelenségből, az önkéntesek majd harminc százalékának felszívódásából arra következtethettünk, hogy a sikeres rendezéshez többször nemcsak a képesség, hanem a szándék is hiányzott.
Csakhogy ez a világ országainak döntő többségére érvényes. Nem véletlen, hogy 2020-ban negyedszer lesz Ázsia a házigazda, de már másodszor Tokió – mert nincs más, aki szóba jöhetne, és a legnagyobb, legnépesebb földrészt mégsem lehet kihagyni a játékból. Meggyőződésem szerint e szűkös merítési lehetőség 2024-re Budapest legkomolyabb esélye; ha a NOB tágítani szeretné a kört, ha nyitni akar, tessék, itt vagyunk, a három régi motoros mellett a négy pályázó közül újoncként csak mi.
Visszatérve Rióhoz, saját gondjai, nyűgei mellett – vagy inkább előtt – a nemzetközi terrorizmus először üzent hadat az olimpiának. Igaz, 1972-ben, Münchenben hadüzenet nélkül támadott, most viszont szerencsére megmaradt a fenyegetés szintjén. Ettől még a fenyegetettség folyamatos és valós volt, ráadásul a piti zsebtolvajtól kezdve az apokaliptikus merénylet réméig roppant széles skálán mozgott. (Lám, még a múlt idő használatától is tartok, hiszen a franciaországi labdarúgó Eb döntője után is négy nappal vitte végbe ámokfutását a nizzai kamion.)
Ha mindez nincs, a doppingügyek önmagukban is eléggé megmérgezték volna a légkört. Sokan vélekednek úgy, hogy egyes sportágakban teljesítményfokozók rendszeres szedése nélkül már tömbházbajnokságot sem lehet nyerni, és az ellenőrzéseken az akad fenn, aki nemcsak az írott, hanem az íratlan szabályt is megszegi. Bizonyíték, azaz lebukás nélkül azonban ez jogi szempontból puszta vád, és egyébként sem több az igazságérzetünket borzoló gyanúnál. Az tekinthető doppingolónak, akit doppingoláson értek – egészen a közelmúltig el kellett fogadnunk ezt az álságos kitételt, ami 2016-ban ugyancsak túlhaladottá vált. Azzal, amit az oroszok tettek, illetve azzal, amit velük műveltek. Az igazság nyilván e két véglet között van, az előbbi logika mentén tovább haladva úgy is fogalmazhatunk: valószínűleg más is csinált már ilyet, de mással még biztosan nem cselekedtek ehhez foghatót.
Ha a fentieket végigvesszük, adódik a felvetés: kell-e egyáltalán még a világnak az olimpia? A kérdést fel lehet tenni, de egy személyben mindjárt meg is válaszolni elképesztő önhittségre, tartalom nélküli felelőtlenségre vallana. Ezért maradjunk a tényeknél: míg az Egyesült Nemzetek Szervezete 193 tagállamot számlál, addig Rióban 207 nemzet vett részt a játékokon, és közülük csupán 54 nyert legalább egy bajnoki címet, 78 egyetlen érmet. Azaz egy híján 130 ország a legapróbb nemzetközi siker és mindenféle hozadék, érdek nélkül csupán azért küldte fiait, lányait Brazíliába, hogy részese lehessen az emberiség legnagyobb játékának.
Mert az olimpia, már csak e számokból adódóan is, minden keserve dacára, még mindig az. És bukjon le akárhány csaló, járassák a szerb pólósok akárhogy a bolondját a többiekkel az előcsatározások során, kívánjuk a pokol legmélyebb bugyrába a birkózóbírót és szőnyegelnököt, a 306 versenyszámból egyben sem születhet olyan képtelen, idióta végeredmény, mint korunk egyéb vetélkedőin, a különféle celebpárbajoktól akár a 2014-es Eurovíziós Dalfesztiválig.
Új fejezetet nyitva, a „mit jelent a világnak az olimpia?” kérdésnél is izgalmasabb számunkra az, hogy mit jelent nekünk, magyaroknak? Mondhatni, természetesen itt sincs közös nevező, mint ahogyan nincs már szinte semmiben. Körülhatárolni sem tudom azt a populációt (még megfelelő kifejezést sem találok rá), amelyik saját külön bejáratú eszmék, értékek, gerjedelmek híján rendre valamivel, valakivel szemben tudja csak meghatározni önmagát. Az már megszokott, hogy nem kell a közös történelmi múlt, nem kellenek a határon túli magyarok, nem kellenek az itteniek sem, ha magyarkodnak, na de hogy egy rövid nyár leforgása alatt már ne kelljen a labdarúgó Európa-bajnokság és az olimpia sem, azt még szokni kell. 1936-ban és 1952-ben is egy ország ünnepelte berlini és helsinki aranyainkat, de a 2000-es sydney-i vagy a 2004-es athéni nyolc elsőségről sem jutott egyetlen épeszű embernek sem az eszébe, hogy sportolóink előbbieket a Fidesznek, utóbbiakat az MSZP-nek nyerik. Mára ez is megváltozott, de semmi gond.
Azzal sincs, hogy olyanok alkotnak megfellebbezhetetlen ítéletet sportról, sportolóról, sportkedvelőről, akiknek minden szavából kiviláglik, hogy halvány fogalmuk sincs e közegről. Ha valaki nagy nyilvánosság előtt kijelentené, hogy az is bolond, aki zongoraórára íratja a gyerekét, mert ha véletlenül virtuóz lesz belőle, azért annyi mindent fel kell adnia, de még sokkal ostobábbak, akik koncertekre járnak, mert ilyesmivel hagyják butítani magukat, és még tapsolnak, lelkesednek is; nos, az illetőt politikai hovatartozástól függetlenül beszámíthatatlannak nyilvánítanánk. A sporttal, az olimpiával kapcsolatban bezzeg mindezt simán megteheti a tornából már általános iskolában felmentett is. És paradox módon ez is azt mutatja, hogy a sport mindenkié. Az is értékelheti, elemezheti, aki reménytelenül analfabéta hozzá.
Hívjuk segítségül ismét a számokat! A riói játékok 306 aranyérméből Magyarország nyolcat nyert meg. Ugyanannyit, mint Ausztrália, Hollandia, Olaszország. Többet nyolc, kevesebbet 195 ország szerzett. Hazánkat népessége a 88., területe a 108. helyre rangsorolja a világon, az olimpiai éremtáblán a 12. helyen zártunk. Ennek lehet örülni, erre lehet büszkének lenni. De nem kell. Aki örül, ne minősítse azt, aki nem, és viszont. Normális esetben ez így működik.
Aki viszont a sport általános jelentőségét tagadja, az nem a sportot, hanem a világot, az embereket nem ismeri. Ha már Brazíliánál tartunk, talán ebben az országban érzékelhető legkevésbé a rasszizmus. Nem kis részben azért, mert ott a labdarúgás vallás, és a „futballistenek” döntő többsége Pelétől Neymarig színes bőrű. (Ezért is lenne áldás itthon a sportágra és a közhangulatra egy-két cigány származású géniusz, modern Farkas Jancsi.) De említhetjük Romániát is, amely turistacsalogató promofilmjében három főszereplőt szólaltat meg: Nadia Comanec-it, Gheorghe Hagit, Ion Tiriacot. Egy tornászt, egy labdarúgót és egy teniszezőt. Valószínűleg nem a néphülyítés és a „románkodás” jegyében.
Innen nézve is érdemes mérlegre tenni nyolc riói aranyunkat. És összevetni néhány szomszédos, hasonló adottságú vagy pusztán érdekes ország bajnoki címeivel, amelyek így alakulnak: Horvátország 5, Görögország és Svájc 3, Svédország, Ukrajna, Lengyelország, Szerbia, Szlovákia, Belgium, 2, Törökország, Csehország, Szlovénia, Románia 1-1, Bulgária, Ausztria, Norvégia, Finnország, Portugália nulla. Hogy mi következik ebből? Vagy az, hogy a vetélytársak döntő többségénél eredendően tehetségesebbek vagyunk – ne tessenek sikítani, ezt már ki is zártuk –, vagy fontosabb nekünk a sport, vagy jobban értünk hozzá, hogyan kell bajnokokat nevelni. Utóbbi kettő valószínűleg igaz. A 8 arany, 3 ezüst, 4 bronz számsor is árulkodó; elvétve fordul elő, hogy az elsőségek száma felülmúlja a második és a harmadik helyek összesítését, hisz ez nem más, mint az esélyesek részéről a győzelem tudománya.
Másrészt, látnunk kell, hogy Hosszú Katinka és Kozák Danuta három-három diadala, valamint az, hogy Márton Anita bronza kivételével minden más medálunkat három sportág, az úszás, a kajak-kenu és a vívás termelte ki, egyaránt azt mutatja: vékony jégen korcsolyázunk. Csakhogy ez így természetes. Ha a tízmilliós Magyarország minden téren versenyre kelne a hatvanmilliós Olaszországgal vagy a kontinensnyi Ausztráliával, mindenben arányosan elmaradna tőle. Ezért kell kijelölni és végigjárni a dobogó tetejére vezető utakat. (Többek között így arattak nyolc diadalunkból hetet a lányok.)
Ez és a sportfinanszírozás ehhez illesztése tudomány. Méghozzá nem afféle magyar praktika, a legékesebb példát éppen Nagy-Britannia szolgáltatja. A britek 1996-ban, Atlantában mindössze egy aranyat nyertek, majd hatályba helyezték a „Lottery Actet”, amely az állami szerencsejátékból befolyt pénzösszeg 16,6 százalékát a sport finanszírozására rendeli. Persze nem feneketlen zsákba hajigálják a fontmilliókat, hanem az eredményeket elemezve, szigorú teljesítménykényszer alapján osztanak. Ennek köszönhetően az olimpiai győzelmek száma az atlantai „egyke” után így alakult: 2000 – 11, 2004 – 9, 2008 – 19, 2012 – 29. Most pedig 27, és az éremtábla második helye, Kína előtt.
A britekkel persze nem versenyezhetünk, de a folyamatos eredmény- és eredménytelenségkövetés elengedhetetlen. Hisz hajdani sikersportágaink, mint az ökölvívás, a súlyemelés, gyakorlatilag eltűntek, másutt pedig – birkózásban, cselgáncsban, öttusában, lövészetben, vízilabdában – vannak ugyan klasszisaink, de nem a „derbi” napján futottak jól. A szobrász, a zeneszerző géniusz akkor alkot nagyot, amikor kedve, ihlete van, de a sportoló zsenije csupán a döntő napján érvényesülhet.
Ezen múlik, hogy több millió honfitársának örömet szerez vagy csalódást okoz. Miközben további több milliót az egész hidegen hagy. A harmadik évezred Magyarországán ilyen fokú érdektelenségben nincs semmi rendkívüli. De a minimum hasonló mértékű érdeklődésben, elkötelezettségben igenis van – érdemes hát rájuk, értük összpontosítani.
