Úgy alakult az életem, hogy a környezetem – családom, barátaim, ismerőseim – jelentős hányada ellenzéki szimpatizáns.
Részben von Haus aus, magyarul otthonról hozták, részben pedig, úgy vélem, az ellenzéki média hatására gondolkodnak. Ők az ATV-t nézik, a Klubrádiót hallgatják, a Népszavát, a Magyar Narancsot, a Hvg.hu-t olvassák. (Ennyit a rettenetes kormánypárti médiatúlsúlyról.)
Évek óta hallgatom környezetem szempontjait, és időnként – bevallom – elgyengülök, hajlok a szempontjaikra. Ezzel és ezzel vannak problémák a mai Magyarországon – sorolják, és kifogásaikban általában korrupcióról, a politikai rendszer átalakításáról, az oktatási vagy az egészségügyi rendszer hiányosságairól tesznek említést. Hajlok rá: ezeket az embereket is meg kell hallgatnunk, ők is itt élnek velünk, nekik is megvannak a maguk szempontjai, és különben is, több szem többet lát.
Ám elgyengülésem – most már sokadszorra veszem észre magamon – rendre csak valamelyik ellenzéki vezető vérlázító megnyilvánulásáig tart. Az ilyesmi rögtön visszalendíti az embert az elgyengülésből.
Korábban az egyik ilyen eset az volt számomra, amikor egy Tordai Bence nevű önjelölt néptribun valamelyik törpepárt képviseletében kiállt a utcán, és mintha csak Petőfi Sándornak képzelte volna magát, olyan vehemenciával utasította vissza a „Zorbán-rendszert”, amelyet amúgy jelentéktelen, két-két és fél milliós választói közösség erősített meg a hatalomban, múlt vasárnap ismét, immár harmadszorra.
Az már inkább személyes sérelemnek nevezhető, hogy a szintén törpepárti Szabó Tímea (Párbeszéd) – párbeszéd, ugyan már, kivel? – 2016-ban itt akciózott a Magyar Idők szerkesztőségénél, és húsz év napilapos múlt és szakmai megbecsülés után meg kellett érnem, hogy egy politikai, szakmai és emberi senki a munkahelyemet becsmérelje, itt diktatúrázzon és a bejáratunkat leragassza. (Vannak itt nálunk a pályán harminc, negyven évet tisztességben ledolgozott kollégák is.)
De Tordai és Szabó fellépése – elnézést a szójátékért – eltörpült a szememben Karácsony Gergely (egyeseknek: Gergő), az istenadta nép szintén önjelölt vezérének választásnapi performansza mellett.
A nagyra nőtt Gergő ember a Sándor-palotához sietett, ahol dörgedelmes üzenetet intézett Áder János államfőhöz. Ő, a zuglói polgármesterségen kívül semmilyen közjogi felhatalmazással nem rendelkező politikus arra utasította a köztársasági elnököt, „meg ne próbálkozzon azzal, hogy ha Orbán Viktor elveszíti a parlamenti többségét, (…) mégis őt bízza meg a kormányalakítással, hiszen pontosan tudjuk, hogy nincs olyan ellenzéki párt, amely ezzel a bandával, a Fidesszel kormányozni akarna”.
Meg ne próbálkozzon! Üzente ő. A nagy Karácsony. A kis Ádernek.
Ezen a ponton mondtam magamnak és környezetemnek is, álljon már meg egy pillanatra a fáklyás menet!
Az még hagyján (már alsó hangon, persze), hogy – a 2014-es eredmények fényében – egy 2,26 milliós választói közösség pártját bárki is (nem beszélve egy a semmiből felkapaszkodott, országos politikai karrier nélküli, az egyetemi világból kihullott, idegen nyelven sem tudó nímandról) „bandának” nevezzen, mintha legalábbis ötven Kun Béla és Szamuely Tibor bitorolná itt a hatalmat, és uralkodna tízmillió jogfosztotton. De a köztársasági rend alapintézményei talán mégis valamilyen határt, vörös vonalat kellene, hogy jelentsenek számukra is.
Kajánul nyugtáztuk, hogy – több év diktatúrázás után – az ellenzék ráfanyalodott a parlamenti pozíciókra, pártjai egymás sarkán tapostak, csak hogy mandátumhoz jussanak ebben az állítólagos diktatúrában, sőt vasárnap napközben – ni csak, micsoda meglepetés! – egyszer csak a demokrácia ünnepéről beszéltek, mert az úgynevezett szakértők azt sugalmazták nekik, hogy a magas részvételi arány az ellenzéknek kedvez. A suttogó propaganda szerint az egyharmad arányú passzív szavazó valójában ellenzéki szimpatizáns, csak éppen a fekete Volgák eme szörnyű diktatúrájában nem merik megmondani a kérdezőbiztosnak, kire szavaznak. De majd jól odacsapnak a szavazófülke magányában! Erről is kiderült, hogy egy nagy hazugság.
Értjük persze, nincs már kampánycsend, Karácsony csak befolyásolni akarta a választókat napközben is. Csak éppen a közjogi méltóságoknak szóló utasítgatásokhoz ő nagyon kevés. Estére a tízszázalékos pártszövetségi limitet alig átlépő formáció jelöltjeként szipogva lépett le a színpadról, noha egy eszmetársa előzőleg már miniszterelnöknek vizionálta Karácsonyt. Elfeledkezve arról, hogy a kormányfőt a parlament választja.
Ez is csak egy apróság.
Szerintük.