Ma ünnepli az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének 240. évfordulóját. Két és fél évszázad még emberi léptékkel mérve is rövid idő, de ez alatt az idő alatt az emberiség történelmében – egyedülálló módon – Amerikának sikerült a világ első számú nagyhatalmává válnia. Hogyan kezdődött mindez?
A függetlenségi háború 1775. április 10-én robbant ki, amikor a híres bostoni teadélutánt követően a brit hatóságok amerikai hazafiak letartóztatására készültek. Többek között John Adams, az Egyesült Államok későbbi elnökének elfogatására, amit sikerült az amerikai gerillaharcosoknak megakadályozni az utcai harcokra jellemző, zseniális taktikával.
Az összecsapások ezek után lángoltak fel, és a sebtében toborzott milicisták kezdetben látványos sikereket értek el: parancsnokuk, George Washington 1776 márciusában elfoglalta Bostont. A brit túlerő azonban lassan nyomasztóvá vált, mire Washington emberei átfésülték a keleti partot, önkéntes hazafiakat toborozva. Nagy nehezen sikerült aránylag kis létszámú, de annál ütőképesebb hadsereget felállítani, amely már nagyobb sikerrel szállt szembe az angol vörös kabátosokkal.
Az 1776. július 4-én kiadott Függetlenségi nyilatkozatot az alapító atyák a Thomas Jefferson, John Adams és Benjamin Franklin által létrehozott bizottsági nagygyűlésen írták alá, kiemelvén az ember szabadsághoz való jogát és a gyarmatosítás bírálatát. A frissen megalakult köztársaságnak szüksége volt alkotmányra is, amely biztosítja az ország működését. Ennek jegyében született meg 1777-ben az ország első alkotmánya, a Konföderációs cikkelyek (Confederate Papers).
Meg kell adni, ez a dokumentum egy hihetetlenül laza politikai konstrukció volt még konföderációs szemszögből is, hiszen a benne részt vevő tizenhárom állam jóformán korlátlan jogokat élvezhetett, mindenféle centralizáció nélkül, még hadviselési joguk is volt, illetve önálló külpolitikát folytathattak bármelyik tengerentúli hatalommal. De mindez jóformán csak elméletben működhetett addig, ameddig az angolok diktálták a tempót. Washingtonnak ezért szövetségesekre volt szüksége, hogy szembe tudjon szállni a gyarmatosítók erős seregével.
Ez a segítség végül nehezen ugyan, de megérkezett a franciák részéről, akik hosszas huzavona után elküldtek egy flottát Boston partjaihoz. 1780-ban Rochambeau gróf vezetésével egy hatezer fős sereg szállt partra, és csatlakozott a felkelőkhöz, majd egyévi csatározás után, a híres yorktowni ütközetben Anglia végül kapitulált. Anglia három évvel később hivatalosan is elismerte az Amerikai Egyesült Államokat mint szabad és szuverén országot.
Amerika megkezdhette önálló életét, aminek egyik feltétele egy új, centralizáltabb alkotmány megalkotása volt, amely már föderációs elven alapult, azaz közös hadügyön, külügyön, pénzügyön, egy fővárossal. Az alkotmány életbelépésével egy időben, 1789-ben George Washingtont választották meg Amerika első elnökének. Washington kezdettől fogva az elszigeteltség elvét követte külpolitikájában, hangsúlyozván, hogy Amerikának nem szövetségesekre van szüksége, hanem gazdasági együttműködésre az európai országokkal. Ezt a politikai irányt híven követték későbbi elnöktársai is, egészen az első világháborúig.
A XIX. század első évtizedeit a föderalista korszak néven tartja számon a történelem, mert Thomas Jefferson elnökletével a föderalisták irányították a politikai diskurzust, szemben az antiföderalistákkal, akik nevüket később átváltoztatták republikánusokra. Az utóbbiak, nem fogadván el az 1789-es alkotmány centralizációs szakaszait, kevesebb központi beavatkozást sürgettek, létrehozván evvel az amerikai kétpártrendszer alapjait.
Már akkor felsejlett a lehetősége annak, hogy lesznek olyan államok, amelyek csak az 1777-es alkotmányt fogadják el útmutatásnak, ennek érdekében még szorgalmazni is fogják a föderációból való elszakadásukat. Pontosan ez történt 1861-ben, a polgárháború kirobbanásakor, amikor Dél az alkotmányra hivatkozva jelentette be kiválási szándékát.
A polgárháború ütötte sebek begyógyulása hosszú ideig tartott, de az újjáépítési program és az ipari forradalom Amerikát nagyhatalmi sorba emelte, s tehette mindezt anélkül, hogy bármilyen külpolitikai konfliktusba keveredett volna Európával. Tartott ez egészen 1898-ig, amikor, szinte váratlanul, kitört a spanyol–amerikai háború.
A konfliktus oka állítólag az volt, hogy az amerikai külügy elborzadt, látván, hogy milyen brutálisan bántak a spanyolok a kubai függetlenségükért küzdő felkelőkkel. William McKinley elnök utasítást adott egy nem létező amerikai flottának a támadásra, és az angol katonai megfigyelők legnagyobb ámulatára az elavult amerikai flotta fényes győzelmet aratott a (még elavultabb) spanyol armada fölött.
Így az ország történelmében először amerikai fennhatóság alá került többek között a Fülöp-szigetek, Guam, Puerto Rico és Kuba is. A XX. század azután az Egyesült Államok világhatalommá válását hozta meg, hiszen az Európát sújtó, pusztító két világháború után Amerikának fel kellett adnia addigi elszigeteltségi politikáját, különben az oroszok 1945 végére már Gibraltár kapuján dörömböltek volna. A hidegháború éveiben Nyugat-Európa biztonsága mindig fő prioritása volt az USA-nak Izrael biztonságának szavatolása mellett, és ez az attitűd csak a Szovjetunió összeomlása után változott meg, amikor a gazdaságilag ígéretesebb Távol-Kelet került Washington érdeklődésének előterébe.
Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy Amerikának egyszerre kell szembenéznie a terroristaveszéllyel, az európai uniós válsággal, amit Anglia kilépése okoz és Kína egyre erőszakosabb nyomulásával a Távol-Keleten, valamint az erejét még távolról sem vesztett Oroszország harciasságával. Birodalmaknál mindig fennáll a túlterjeszkedés veszélye, ami a későbbi bukásuk okozója is egyben. Vajon Amerika képes lesz-e ellenállni ennek a csábításnak, vagy ugyanolyan sorsra jut, mint elődei a történelemben? Csaknem két és fél évszázad pragmatikus és józan politikája ennek ellentmond, és csak remélhetjük, hogy ez így is marad. A világnak szüksége van Amerikára. De nem egy erejével visszaélő, a bukott neoliberális eszméket és dogmákat Európára és a világra kényszerítő szuperhatalomként.
A szerző politológus