Júdáspénz. Ugye manapság így hívjuk azt a pénzt, amelyet az árulóknak szokás fizetni? Számomra bizony júdáspénz az a 250 000 euró/fő/év, amit az Európai Bizottság javasol büntetésként kifizettetni azokkal az EU-s országokkal, amelyek nem hajlandók befogadni kvótaalapon bevándorlót. Hogy az elképzelt kvótarendszer mennyire alapokmány-ellenes, nem az én tisztem eldönteni. De bízom abban, hogy beigazolódik majd a magyar állam által indított perben a jogellenesség.
Az unió alapokmánya I–5. cikk (1) bekezdése szerint ugyanis „Az unió tiszteletben tarja a tagállamok alkotmány előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását. Tiszteletben tartja az alapvető állami funkciókat, köztük az állam területi integritásának biztosítását, a közrend fenntartását és a nemzeti biztonság védelmét.” Úgy vélem, ebben a deklarációban egyértelműen tagállami hatáskör annak eldöntése, hogy befogadunk-e más kultúrkörben szocializált, alapvetően eltartandó gazdasági menekülteket népes családjukkal együtt, vagy sem.
De ezúttal nem jogi kategóriában gondolkodom, és nem a javaslathoz kapcsolódó mélységes erkölcsi felháborodásomnak kívánok hangot adni. Inkább a büntetés összegének megállapításán meditálnék. Nem tudunk részleteket a kalkuláció hátteréről, ezért kényszerűségből egy minden bizonnyal hiteles forráshoz nyúlok.
Udo Ulfkotte neve nem ismeretlen a magyar olvasó előtt, hiszen egyszer már lerántotta a leplet a német újságíróipar visszásságairól. Ezúttal ugyanezt tette a német menekültiparral kapcsolatban. Úgy gondolom, az oknyomozó újságíró nagyon alaposan utánajárt az általa leírtaknak, hiszen új könyve egyharmada hivatkozásokat tartalmaz megjelent cikkekre, tanulmányokra, hivatalos adatokra. Ezért jó indokom van őt idézni a következőkben A menekültipar című könyvére hivatkozva. Nem, nem a bevándorlókból iszonyatos hasznot húzó szervezetek nevesítésére és az azokat segítő politikusok remek állásainak megnevezésére készülök. Ezt megteszi az újságíró. Inkább bizonyos számokat kívánok összevetni. Tudjuk tehát, hogy az Európai Bizottság javaslata szerint egy elutasított bevándorlóért 250 ezer eurót kellene évente fizetnie a visszautasító állam polgárainak. Hogy ez az összeg mire fordítódna, nem tudjuk.
Korrekt módon feltételezzük azt, hogy az elutasított bevándorló ellátására. Nos, Udo Ulfkotte német ember, és a könyvéből egyértelműen kicseng, hogy jó német. Olyan német, aki aggódik a hazája jelenéért és jövőjéért. Feltételezem, hogy amikor a német migránsellátás költségeiről ír, erőteljesen, de hitelesen fog a tolla. Lakonikus adata, hogy Németországban egy menedékkérő éves költsége legalább 24 000 euró.
Milyen költségeket is takar ez az összeg? Az író szerint: egészségügyi költségeket évente mintegy 5900 eurót/ fő. Védőoltásokat, óvszert és fogamzásgátlót, amely két utóbbit ingyen kapják a menedékkérők. A további költségek csupán utalásszerűen: pszichoterápia, örökletes betegségek gyógyítása, gondozási költség, költőpénz a család minden tagjának, menedékjogi ügyintézés, elutasított kérelmek utáni kitoloncolás, hazatérési prémium. A költségek sorát a tolmácsköltségek, a képzések, az írás-olvasás tanfolyamok (!), az ügynöki és őrzési költségek, vagy a külsős személyek általi WC-takarítás költségei alkotják. Nem árt tudni, hogy amennyiben a menedékkérő hajlandó saját maga után kitakarítani a WC-t, közszolgálati munkáért óránként 1,05 euró zsebpénz-kiegészítést kap…
A felsoroltak csupán a felszínt súrolják. Ami kiegészíti a leírtakat, az azon adat, amely szerint a német régióban működő menekültügyi és szociális ipar éves bevétele több mint 140 milliárd euró. Összehasonlításképpen: a McDonald’s Németországban évi 3 milliárd euró bevételt ér el, a Siemens alig lépi túl – világviszonylatban – az éves 70 milliárd euró bevételt. Nos, ha a fenti ellátásokat megkapják a menedékkérők, igazán nem érheti szó a ház elejét még liberális felfogással sem. Amennyiben azonban egy visszautasított menedékkérő ellenértékeként (még a gondolattól is iszonyodik a józan ész) évi 250 ezer eurót kell fizetni, mire megy el 226 ezer euró/fő/év? De ha öt évre vonatkozna a büntetés összege, akkor is hibádzik még 130 ezer euró/fő/év.
Csak nem a menekültipar résztvevői, a gyógyszergyárak, az ellátóiparra szakosodott magáncégek, ügyvédi irodák, egyes humanitárius szervezetek vezetőinek és az adott szervezetek igazgatóságába, felügyelőbizottságába ültetett politikusok, megfizetett újságírók zsebébe kerül? Ulfkotte állításaiból, adataiból, hivatkozásaiból ugyanis egyértelműen ennek kell következnie. De ha a szavait kettővel osztom, még akkor is hátborzongató a javaslat. Úgy tűnik, ezúttal a júdáspénz sokkal több, mint valamikor a harminc ezüst.
De miért is beszélek árulás díjáról? Azért, mert akik az Európai Bizottság mostani ötletelésével egyetértenek, vagy ezt a javaslatot befolyásolták, nem csupán saját hazájuk identitását, állampolgáraik és azok utódjainak jövőjét árulják el. Eladják egy egész kontinens több mint ezeréves történelmét, kultúráját, évszázadokon keresztül fenntartó hitét, több száz millió ember biztonságát álhumanista érvek köntösébe öltöztetve. Teszik mindezt pillanatnyi gazdasági érdekeikért, politikai sikerek reményében. De elárulják az emberi méltóság alapjait is, amikor pénzben állapítják meg a menedékkérők értékét.
Hol vannak most a liberális jogvédők? Miért nem üvöltenek, hogy állj, és ne tovább?! Ennyit ér manapság a nagyhatalmaknak egy emberi élet? Előbb politikai és katonai eszközökkel szétzilálják a bevándorlók közel-keleti, észak-afrikai hazáját az amerikai dollár és az euró védelme érdekében a demokráciacsinálás fátyla alá bújva? Majd becsábítják a tönkretett menekülőket Európába felső határ nélkül? Aztán válogatnak közülük, és akire nincs szükség, mint egy koszos postai küldeményt, átadják másik országnak.
Ha oda sem kell, akkor júdáspénzt szednek érte, amiből remekül profitálnak majd azok, akik kitalálták és létrehívták a menekültipart. Mert hogy az új iparág nem csupán Németországban létezik, afelől ne legyen kétségünk. Még belegondolni is hátborzongató, hogy Krisztus milyen iszonyatos bűnöket vett magára, hogy megváltsa a világot.
A szerző jogász