Orbán Viktor miniszterelnök és Vlagyimir Putyin orosz elnök közelmúltbeli moszkvai találkozója ma már a normális ügymenet része, ennek megfelelően szenzációértékéből is veszített. Magyarország azzal, hogy a csendes kapcsolatépítés mellett évek óta a nyilvánosság előtt rendszeresen vállalja a legmagasabb szintű találkozót az orosz féllel, az európai trend előfutárának tekinthető, és sokat tett az EU–Oroszország-kapcsolatok normalizálásáért – még ha azok továbbra is messze vannak a normálistól.
Az Egyesült Államok külügyminisztériuma, Brüsszel és az elmaradhatatlan Soros-hálózat is rengeteg pénzt költ ma arra, hogy az NGO-kon és az ebből élő újságírókon keresztül ránk tukmálja: Oroszország veszélyes, Oroszország fenyegetést jelent. Tíz éve a jobboldali radikalizmus felemelkedése volt a mumus, ma az információs hadviselés, mely a finanszírozók szerint exkluzív orosz fegyver. (Bizonyosan nem olvasnak mostanában német sajtót és nem nézik a CNN amerikai hírcsatornát.) Van egy hírünk számukra: mi, magyarok tudjuk, mert a saját kárunkon megtanultuk 1849-ben, 1945 után és 1956-ban ismét, hogy Oroszország fenyegetés és veszély – is. Egyúttal partner, üzlettárs, atomhatalom és az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja.
Oroszország egyedülálló jelenség a világban, mégsem különbözik oly sokban a világ többi nagyhatalmától, hiszen elsősorban érdekei és partnerei, szövetségesei és versenytársai vannak, nem pedig barátai és ellenségei. Ha ezt képesek vagyunk elfogadni, elkerülhetjük, hogy impulzív, zsigeri érzelmi viszonyulásokon keresztül balekként a jövő-menő nagyhatalmi konfliktusok mezejére tévedjünk, ahol nincsen sem nyerni-, sem keresnivalónk.
Ha pedig Oroszország, más hatalmakhoz hasonlóan, nem eredendően gonosz, hanem vélt vagy valós nemzeti érdekeit követi, akkor minden lehetőségünk megvan rá, hogy érdekegybeesési pontokat keressünk és teremtsünk vele a saját nemzeti érdekeink mentén. Eközben szükség van arra, hogy a potenciális konfliktusok kockázatát minimalizáljuk, a tartós érdekellentéteket pedig védekező-megelőző mechanizmusokkal kezeljük.
De hol találjuk meg Oroszország esetében a magyar érdeket?
Először is az időzítésben. Oroszország csökkenő népességével együtt is hatalmas állam, ezért nehéz elképzelni, hogy egy ligában focizzunk vele. Különösen találó volt ez a megállapítás a 2002 és 2008 közötti időszakra, melynek során a magas olajárakból szerzett jövedelmek, a gazdaságpolitikai reformok és a 90-es évek válságait követő „helyreállítási periódus” (Jánossy Ferenc nyomán) rendkívül gyors gazdasági növekedést produkált, ami komoly erőforrásokkal táplálta az orosz hatalmi ambíciókat.
A magyar oldalon pedig folyamatosan kormány- és legitimációs válságokkal küzdő, gyenge kabinetek ültek Vlagyimir Putyinnal szemben. Orbán Viktor kormánya azonban már helyesen ismerte fel, hogy az orosz válság, majd 2013-tól a gazdaság állandósult lassulása a kedvezőtlenné vált nemzetközi politikai környezet következményeivel tetézve meggyengítette Oroszország nemzetközi érdekérvényesítő képességét.
Ebben a helyzetben keleti partnerünk egyre inkább érdekeltté vált a kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés bővítésében, hazánk számára pedig felcsillant az esély, hogy a viszonylag meggyengült nagyhatalommal relatíve megerősödve ezúttal tényleg kölcsönös előnyökre alapozhatja viszonyát a régi függőségek és kiszolgáltatottság helyett. Az EU és Oroszország által egymásra kivetett szankciók ugyan átmeneti visszalépést hoztak a gazdasági kapcsolatokban, az azóta eltelt időben mégis dinamikusan bővül a két ország gazdasági kapcsolatrendszere.
Másodszor, kétségtelen, hogy az energiaügyi együttműködés marad a legmeghatározóbb terület országaink viszonyában. Magyarország energiabiztonságát egyrészt szolgálják az Oroszországból kiszámítható módon érkező kőolaj- és földgázszállítmányok; másrészt viszont veszélyezteti azt az alternatív források és útvonalak évtizedes hiánya.
Oroszország láthatóan keresi a választ a szállítási útvonal diverzifikálására, újabb és újabb vezetékprojektekről tárgyal a magyar féllel – ezek közül a Déli Áramlat az uniós kettős mérce iskolapéldáján bukott meg, miközben a német–orosz Északi Áramlat él és virul. A tervezett Török Áramlat vezeték megépítése esetén Magyarország tranzitdíjakból és stratégiai gáztárolási tevékenységből is többletjövedelemre tehet szert, ezzel emelve hazánk pozícióját a közép-európai energiaellátás biztosításában.
A paksi nukleáris erőmű orosz technológiával és pénzügyi konstrukcióban történő kapacitásfenntartó bővítése (Paks II) pedig az egyik lába annak a stratégiának, mely az energiabiztonság és az energia-versenyképesség szempontjából Európa éllovasai közé repíti majd hazánkat a következő évtized közepére-végére.
Ugyanakkor ne feledjük: az orosz energiaviszony jelenleg áldás és átok egyszerre, ezért fontos, hogy az alternatívák terén sem tétlenkedünk: a napenergia-felhasználás erősítése mellett akár már jövőre alternatív forrásból érkezhet gáz Horvátország, 2020-tól pedig Románia felől, köszönhetően az intenzív magyar törekvéseknek a szállító-infrastruktúrák összekapcsolására. Ez pedig előrevetíti, hogy a 2020-ban már ténylegesen lejáró hosszú távú orosz gázszállítási szerződésünk utáni időkben az orosz fél is kénytelen lesz jobban állni a versenyt a magyar lakossági és ipari gázfogyasztók bizalmáért.
Harmadszor, az orosz csúcstechnológiának szüksége van a magyar piacra, hiszen e tekintetben tényleg az unió közös piacának egyik bejáratát jelentjük. Magyarország innovációs gyorsítósávba tartó gazdaságának pedig kifejezetten jól jön az ilyen technológiai és tőkeimport, és a (szankciók alá nem eső) magyar exporttermékek és szolgáltatások jelenlétének erősítése a jelentős vásárlóerővel rendelkező orosz piacon.
Végezetül fontos leszögezni, hogy az okozott súlyos gazdasági károk és elmaradt nyereségek ellenére hazánk kitart az Oroszországgal szembeni EU-s szankciók mellett, ami egyrészt az európai szövetségeseink iránti elkötelezettségünket demonstrálja, másrészt Ukrajna európai integrációs törekvései iránti elkötelezettségünket is. Ez utóbbi annak ellenére is kikezdhetetlen, hogy az ukrán fél finoman szólva sem tesz meg mindent ezen elkötelezettsége bizonyítására, például a kárpátaljai magyarok, lengyelek, románok, ruszinok kisebbségi jogai esetében.
E szilárd elköteleződésekkel együtt azonban azt is fontos látni, hogy fokozatosan épülgetnek, fejlődnek a magyar–orosz viszony „puha” kapcsolatai: keresztény vallásunk közössége, a művészet, az oktatás és kultúra, a tudomány és a sport, a turizmus területén éppen úgy, mint az Oroszországban kvázi tabuként kezelt emlékezetpolitika kényes területén. A puha kapcsolatok felbecsülhetetlen értékkel bírnak, hiszen azok sűrűsége, minősége, intenzitása javítja a másikról alkotott képet, és csökkenti a két állam közötti konfliktusok eszkalációjának lehetőségét, hozzájárulva a kétoldalú kapcsolatok és a térség stabilitásához.
A stabilitás márpedig nagy kincs manapság, nem szabad alábecsülnünk. Az európai–orosz együttműködés javítása hosszú távú feladat, melyben Magyarországnak fontos szerepe van. A Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő eurázsiai együttműködési térségről pedig egyelőre csak álmodozhatunk.
A szerző a Századvég Alapítvány kutatási igazgatója
