Veronai Guarino iskolájába – ahol első poétánk, Janus Pannonius is tanult 1447 és 1453 között – bárki beiratkozhatott, amennyiben kifizette a borsos tandíjat. Így nyilván nemcsak tehetséges kamaszok jártak oda, hanem szerényebb képességűek is. Janus Pannonius, Galeotto Marzio vagy a mester fia, Battista Guarino híres humanisták lettek, de a tehetségtelen Gryllus − akinek verseitől nemcsak kollégái, de még a tücskök is elborzadtak és némasággal tiltakoztak – is többre vitte egy átlagembernél: egy gróf udvari költője lett, ami kényelmes és jól fizetett állásnak számított akkoriban, nem beszélve az úri szalonokba való bejárásról.
Ezek a kamaszok 14–16 éves korukban latinul verseltek bármely ókori vagy kortárs költő stílusában, antik metrumban, a hexametertől a szapphói strófáig, és Arisztotelész vagy Platón filozófiai szövegeit értelmezték. Ógörögül, nyilván. Nagy hangsúlyt fektettek a történelemre és a jogra, de a matematikát is vágták.
Alig hat évszázaddal később, abban a korban, amikor elképesztő eszközök állnak rendelkezésünkre a tudás eléréséhez, mi azért vagyunk kétségbeesve, mert a gyermekeink unják és nem is tudják értelmezni klasszikusaink szövegeit.
A rendszerváltás óta a tanügyben totális szellemi zűrzavar uralkodik, mindenféle haladó pedagógiai meg lélektani teóriák háborúja zajlik, szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb kísérletek folynak. A gyermekeinken. Az eredményt láthatjuk: nemzedékről nemzedékre csökken a tudásszint, romlanak a képességek, és növekszik a funkcionális analfabéták száma. Fölborul a világ rendje, az úgynevezett Z generáció tagjai – a 2000 után születettek – már nagy valószínűséggel nem fogják tudni átvenni a stafétát, és az idősebb generációknak kiszolgáltatott bábuk maradnak. Mert tudjuk: a tudás hatalom, ergo a hatalom azé, akinél a tudás van.
A minap az új Nemzeti alaptanterv kidolgozásával megbízott miniszteri biztos nyilatkozott a tervezett reformokról (Inkább Harry Pottert olvassanak alsóban, mint Jókait − Index, 2017. március 23.). Nem tudom, miért mindig Jókai Mór a tanügyi reformerek első számú közellensége, de a miniszteri biztos is őt ebrudalná ki a tantervből. Én pedig ilyenkor begurulok, mert másokkal ellentétben úgy érzem, rengeteget köszönhetek Jókai Mórnak. És mindig fölteszem a kérdést: miért nem jó az a klasszikus modell – természetesen a mai korra szabva –, amely évszázadokon keresztül a maximális teljesítményt hozta ki a diákokból?
Miért van az, hogy Janus Pannonius és kollégái latinul csevegtek és verseltek, a mostani középiskolások pedig az anyanyelvükön is képtelenek igényesen fogalmazni, és a latinnál és ógörögnél lényegesen könnyebb angol nyelv elsajátításában is bénáznak, pedig könyvek, kütyük, filmek, interaktív appok garmadája áll rendelkezésükre? Miért van az, hogy Guarino tanítványainak nem okozott nehézséget a görög filozófusok szövegeinek interpretálása, a mostaniak pedig nem értik meg Jókai Mórt, mert enyhén archaikusan ír?
Tudom, hogy erre az összehasonlításra meg a haladó kortárs pedagógusok bicskája nyílik ki, és üvöltve mondják, hogy ez egy ókonzervatívnál is ókonzervatívabb rögeszme, az akkor volt, most más világ van, és hogy hülye vagyok, és nem értek hozzá. Az a fő, hogy ők értenek, és látjuk a haladó teóriák eredményét. Állítom, ha Guarino diákjai föltámadnának és megmérkőznének a mostani diákokkal, porig aláznák őket számos területen, még matematikában is, mert ők a matekot filozófiai alapon tanulták, azaz értették metafizikai lényegét. A PISA-teszten vallott kudarc egy kis semmiségnek tűnne egy ilyen vereséghez képest.
Ja, hogy a derék ifjú humanisták nem tudnák kezelni a kütyüket? Ugyan… Mire egy mai magyar középiskolás megfaragna egy latin epigrammát, Janus Pannonius és Galeotto Marzio már réges-rég programozná a Jókai-appot, amellyel elsajátítható lenne a mester különleges szókincse. Ezzel egy másik nagy tévhitre akarok rámutatni: a digitális oktatás vélt fontosságára. A számítógép és az egyéb kütyük kezelését bárki megtanulhatja rövid idő alatt. Édesanyámat 86 éves korában megajándékoztam egy számítógéppel. Pár nap múlva vidáman olvasta az internetes sajtót, facebookozott, e-mailezett és Karády- meg Honthy Hanna-klipek után kutakodott a YouTube-on.
A korosztályom nem számítógépen nőtt föl, ettől függetlenül ugyanúgy elboldogulunk a kütyükkel, mint azok, akik már gyerekkoruk óta használják. Azaz semmilyen, de semmilyen hátrány nem érné a gyermekeinket, ha egy adott – akár felnőtt- − korig nem adnánk kütyüket a kezükbe és ezáltal lehetőséget, hogy mindenféle hülyeséggel töltsék el az idejüket, a fára mászás és Jókai olvasása helyett. Ökörség azt állítani, hogy ha a krapek nem tanul meg háromévesen táblagépen matatni, felnőttkorában éhen pusztul!
De hadd térjek vissza az üldözött Jókaira. Hétévesen kezdtem olvasni – a Szegény gazdagokkal indítottam –, és nagyon élveztem, no meg felettébb büszke is voltam, hogy én felnőttkönyvet olvasok. Befejeztem és vettem a következőt, mire leérettségiztem, a komplett Jókai-életmű megvolt, számos kötet többször is. És mi volt ebben a nagyszerű? Az, hogy Jókai nyelvi gazdagsága elképesztő, Wacha Imre szakértő 40−45 ezerre becsüli Jókai szókincsét.
Az átlagember passzív szókincse 5−10 ezer szó, az aktív pedig 3–5 ezer között mozog. Mivel középiskolás koromban már tudatosan figyeltem erre, és minden, számomra ismeretlen szónak utánanéztem, azzal a nagy előnnyel vágtam neki az életnek, hogy mind az aktív, mind a passzív szókincsem többszöröse volt az átlagnak. Aki azt hiszi, hogy ennek csak egy bölcsész veszi hasznát, óriásit téved. A nyelvnek ennél sokkal fontosabb szerepe van: megszabja a gondolkodásunkat. Akinek gazdagabb a szókincse, annak nemcsak a kommunikáció, hanem a matematika és a logika is jobban megy. Minden képessége jobb. A számítógépet is jobban kezeli.
Értem én, hogy a mai gyerekeknek a Harry Potter sokkal izgalmasabb, mint Jókai, az én gyermekkoromban is voltak élvezetesebb olvasmányok. Csakhogy Jókai sokkal hasznosabb. És nemcsak az anyanyelvünk felsőfokú birtokba vételének egyik legjobb eszköze, hanem kiváló bevezető a történelembe, a művelődéstörténetbe és a természettudományokba is.
Óriási hibának tartom azt, hogy a latin nyelv oktatása kikopott a tantervből, mert ezzel eltávolodtunk kétezer év kultúrájától. És végzetes hibának tartok bármiféle engedményt, amely a klasszikusaink megismerését érinti. Az olyan idiotizmusokat, hogy egyszerűsítsük le és írjuk át napjaink nyelvére a régebbi korok műveit. Ne nézzük hülyének gyermekeinket, semmivel sem szerényebb képességűek, mint mi voltunk vagy az évszázadokkal ezelőtti kamaszok, akik disztichonokat faragtak latinul. Ha csak a mai magyar nyelvet tanítjuk meg nekik, eltávolodnak kulturális gyökereiktől, eltávolodnak a múlttól.
Gyakorlatilag feleslegessé tesszük azt, amiért klasszikusaink, nagyjaink küzdöttek, amiben hittek. Precedenst teremtünk arra, hogy utódaink egykor ugyanúgy kidobják azt, amit mi alkottunk, amiért mi küzdöttünk.
Konzumidiótákat nevelünk, akik arctalanul belesimulnak a fogyasztói világrendbe. Hát nem azért nemzettük őket, hogy bennük éljünk tovább, hogy ne csak a génjeinket örökítsék tovább, hanem a mi és az elődeink kulturális megvalósításait is?
Balgaság azzal érvelni, hogy gyermekeinket nem érdeklik bizonyos dolgok. Az fogja érdekelni, amire neveljük, rávezetjük őket. Jelenleg sajnos arra, hogy a tudást ne az agyukban, hanem szervereken, felhőkben tárolják, és kütyük révén tudjanak csak hozzáférni. Arra neveljük őket, hogy kütyük és áram nélkül képtelenek legyenek a túlélésre. Ez roppant messze áll attól az elképzeléstől, hogy föl legyenek készítve a jövő olyan kihívásaira – köztük a leendő új szakmákra −, amelyeket ma még nem ismerünk. Nemhogy egy ógörög filozófiai, hanem egy anyanyelvi irodalmi szöveget sem tudnak értelmezni. Ha Guarino valamelyik kamasz tanítványa feltámadna, rekordidő alatt megtanulna mindent, amit egy mai diák tud, és a plusztudásának, a szintetizáló képességének, a felkészültségének, az érettségének és a talpraesettségének köszönhetően korosztályából mindenkit legyűrne.
És ha valaki azzal érvelne, hogy a régi tanítómesterek mindezt drákói szigorral, a mai mimózaelveinkkel ellenkező gyermekkínzással érték el, azt ki kell ábrándítanom: Veronai Guarino szemet hunyt diákjai kocsmázása és bordélyházi kalandjai fölött, szakmai gyakorlatként pedig gyakran pajzán verseket íratott velük, amelyeken legalább olyan jól szórakoztak, mint a mai kamaszok a szüleiktől tanulás céljából kapott táblagépen nézett pornófilmeken. És nem mellesleg fennmaradtak a világirodalomban. Ez a „veszély” nem fenyegeti a mi gyermekeinket, akik kísérleti egerei a minduntalan forradalmasított és mindannyiszor bebukó haladó pedagógiának.
