Meggyőződésem, hogy az a fiatalember nem érti, mit vétett, amikor letegezte a francia köztársasági elnököt. Csak közvetlen akart lenni Emmanuel Macronnal. Ha közelebb engedik hozzá, talán hátba is veregeti. A politikus azután lépett oda híveihez, hogy egy hivatalos állami ünnepségen megemlékezett Charles de Gaulle tábornok nácikkal szembeni ellenállásáról. A beszédet figyelemmel követő tömegből szólt ki az emlegetett fiú, „Manu” hogyléte felől érdeklődve. A köztársasági elnök pedig helyretette.
Figyelmeztette a bizalmaskodó ifjút, hogy a tisztelet minden emberi kapcsolat alapja és szervező ereje. A fiatal ugyan bocsánatot kért, de egész életében kísérni fogja a forró pír, amit az internet, a közösségi oldalak, a videomegosztók archiválnak, hogy évtizedek múlva se hagyják enyhülni a szégyent. Pedig nem hibázott. Nem feltétlenül ő hibázott. Átvett és alkalmazott egy viselkedésmintát, amit kontrollt vesztett közege szül. Vagy a szülők hibáztak, akik – valószínűleg valamelyik újhullámos gyermeknevelési sillabuszt követve – nem az otthon falai között oktatták tiszteletre, hanem elindították azon a vakvágányon, amelynek egyik állomása a fenti, nyilvános megszégyenülés.
A jelenség a fejlett Nyugat – benne Magyarország – jelensége. Emmanuel Macron csak annyit akar elérni Franciaországban, hogy a „fiatalok ne miniforradalmakat csináljanak, hanem startup cégeket alapítsanak”, de a generációs jelenséget nem fogja tudni kezelni. E réteg ugyanis – annak hangosabb, reményeink szerint még kisebbségben lévő része – betéve tudja, mit vehet el a jognak asztaláról, amelynél természetesen eleve alanyi jogon foglal helyet. A bejáratnál kapott műsorfüzetet, amiben a kötelezettségeket sorolják, jobb esetben pohár-alátétnek használják.
Így szakadt el a valóságtól, a teljesítmény alapú hétköznapoktól lassan egy teljes generáció, és ezért lehet ma társadalompolitikai és gazdaságpolitikai kormányprogram az, ami néhány évtizede még természetes volt. Így érkezik el azon fiatal felnőttek kora, akik nem értették meg, hogy az oktatási intézmény nem nappali melegedő. Ők azok, akikkel szemben nem maradt fegyelmezési eszközük a pedagógusoknak és ők azok, akik miatt évtizedek óta először rohantak a szülők az iskolába, számon kérni – a tanárt!
Ők azok, akik a munkaerőpiacra belépve sokszor olyan fizetési igényt jelölnek meg, amilyet egyetemi professzorok sem álmodhatnak maguknak. E fiatal felnőttek tekintik természetesnek az otthonteremtési ingyenpénzt, de ők fordítják félre a fejüket kismamát látva a buszon, ők állnak be az idős ember elé a sorban, és ők tegezik le a köztársaság elnökét, a világháborús veteránt vagy akár a szentatyát. Természetesen ők ágálnak leghangosabban az iskolákban bevezetett kötelező erkölcstanoktatás ellen – és közben Londonba vágynak, mert nyomasztja őket a hétköznapok valósága. A kérdés csak az: ezek a fiatalok mintát követnek vagy nem kaptak semmilyen mintát?
És ez az a pont, ahol beszélnünk kell saját vakvágányainkról is. Közéleti vitáink egyik hibája ugyanis éppen az, hogy akik e sínpárokon pumpálják a hajtányt, nem látszanak felismerni a falat, amibe nem ők, hanem utódaik fognak belerohanni. Így fog járni az az úgynevezett képviselő is, aki Párbeszédnek hazudja pökhendiségét, három címlapért kiárusítva mindazt, amit államférfiak tucatnyi generációja halmozott fel az ódon falakon belül.
Egy parlamenti frakció fontos jogosítványokat ad. A legfontosabb, amit a politikus akarhat, ha valóban az őt beszavazó polgárok érdekében cselekszik, a kitüntetett figyelem, a megszólalási lehetőség. Egyebek mellett ezzel magyarázta Mellár Tamás is, hogy korábbi függetlenségi nyilatkozata ellenére beült a Párbeszéd frakciójába, megmentve azt a széteséstől, ajándékozva nekik néhány millió forint plusztámogatást és napirend előtti műsoridőt. Közben perspektivikus együttműködést emlegetett és szellemi függetlenséget.
Tette ezt egy olyan frakcióval kapcsolatban, amelynek politikusai szellemi termékként ez idáig céltalan kivagyiságot és oktalan magamutogatást tettek csak le az asztalra, a Mellár Tamástól kapott műsoridő jelentős részét arra áldozva, hogy mindenki előtt világossá tegyék saját iránytűjük fájó hiányát. Nem tisztelve politikai ellenfeleiket, nem tisztelve félszázaléknyi támogatói bázisukat (a bázis szó új definícióért kiált az értelmező szótárban) és nem tisztelve saját magukat, az általuk betöltött tisztséget sem.
Fel kell tenni a kérdést: a Tordai Bence-jelenség már a cél vagy az eszköz? A miniszterelnök tegezése politikai teljesítmény? A tisztességben megőszült Mellár Tamás erre az úgynevezett politizálásra gondolt, az úgynevezett perspektivikus együttműködés fedőnév alatt? Meg nem is értve, de elfogadva eltávolodását egykor volt politikai közösségétől, ezt az alternatívát kereste?
Schiffer András, a Lehet Más a Politika alapítója és egyik első kilépője mondta, hogy az értékközösség megszűntével várható volt a bútorzat átrendezésének álcázott szék- és képviselő-borogatás az LMP megmaradt közösségében. Mit kezdjünk akkor a Párbeszéd nevű formációval, amit egykor volt szocialisták, zöldek, konzervatívok alkotnak olyan nászban, ami már az értéksemlegességet hirdető liberálisoknak is túl soknak bizonyult.
Arra a kérdésre is választ kell találni, hogy minta-e az, ami a politikai közbeszédben történik. Mert ha hivatkozás lehet Tordai Bence vagy Simicska Lajos stílusa, akkor az ezeken eszmélő generáció eleve megfosztatik attól, hogy utódaiba a tisztelet kultúráját oltsa. Az igény ugyanakkor még nem tűnt el utóbbira, az esély még megvan, hogy e percemberek nyilvánosságért folytatott rúgkapálása eredménytelennek bizonyuljon.
A legnagyobb igény pedig éppen azok részéről mutatkozik, akik kárvallottjai a stílustalanná váló közéletnek. A napokban Kathi Attila, a BoxAkadémia alapítója ecsetelte a Karc FM rádióban, hogy a nyárra befizetett fiatalok először azt a tiszteletet sajátítják el, amire hétköznapi közegük, az internet „közössége” vagy akár saját felmenőik elfelejtették megtanítani őket. Az akadémiára érkező gyermekek ugyanis megdöbbentek azon, amikor edzőik először a tiszteletteljes köszönést gyakoroltatták velük, miután a fiatalok letegezték a bajnokokat. A második találkozás alkalmával viszont már előre köszöntek, rendet tartottak, követték az utasításokat. És legfőképpen hálásak voltak azért, hogy valaki iránytűt adott a kezükbe, ami segíti őket eligazodni a világban.
Kis dolog. Azoknak viszont szinte minden, akikre pajzsot is adhattak volna a hétköznapok csatáihoz, de fontosabb volt, hogy e pajzs szíja ne vágjon emlékeztető rovátkát a soha nem próbált vállakba. Emmanuel Macron francia köztársasági elnök most a sorkatonaság egy könnyített, korábban ki nem próbált verzióját tervezi bevezetni. A francia
fiataloknak három hónapot kellene eltölteniük a szolgálatban, amit azonban többek között önkéntes munkával is tölthetnek. Ez is kis dolog. Nagy lesz a hisztéria. De van kit besorozni.
A szerző a Karc FM főszerkesztő-helyettese