Szakály Sándor szerint Jány Gusztávot, a 2. magyar hadsereg parancsnokát a népbíróság ártatlanul ítélte el (Golyó által törvénytelenül, Magyar Idők, 2017. november 25.). Csakugyan, a vezérezredest elmarasztaló ítéletet a Legfelsőbb Bíróság 1993-ban hatályon kívül helyezte.
Mindez azonban nem azt jelenti, hogy Jány általában ártatlan, hanem csupán azt, hogy az őt elítélő eljárás koncepciós jellege miatt nem tartható fenn. Jány sajnos egyáltalán nem volt ártatlan, de valós bűnösségét már az eljárás során elsikkasztották, és sajnálatos módon ettől a magatartástól a rehabilitáló ítélet sem volt teljesen mentes.
A népbírósági ügyek jelentős részéről elmondható, hogy csapnivaló vizsgálati munka előzte meg a tárgyalást. Ezeknek az újratárgyalásoknak a feltételei elvileg adottak lehetnének, mert az eljárásokat a rendelkezésre álló dokumentumokkal is le lehet folytatni.
Bőven van bizonyíték arra, hogy a 2. magyar hadseregparancsnokságon úgynevezett kettős bíráskodás folyt, amelynek keretén belül gyakorlatilag bírói ítélet és jogalap nélkül tömegesen végeztek ki civileket. Arra is van adat, hogy ebben az ügyben már 1942-ben történt jogi felelősségrevonás, amit Jány minden eszközzel akadályozott, tehát a bűnpártolás bűncselekményét is elkövette.
Jány Gusztáv sok szempontból mintaszerű, kemény kiállású katona volt. Ahogyan volt beosztottja, Kádár Gyula vezérkari ezredes fogalmaz, „csak katona”. Az érem másik oldala szorosan összefügg ezekkel az erényekkel. Ridegség, merevség, komolyabb összefüggések át nem látása és érzéketlenség is jellemezte őt. Ennek pedig a hadműveleti területen fatális következményei voltak.
Jogi értelemben elmarasztalható Jány azért is, hogy két alkalommal is elrendelte a tizedelést, ezt a büntetési formát ugyanis a szolgálati szabályzat nem tartalmazta. Nem véletlenül, ugyanis a tizedelés olyan középkori módszer, ami teljességgel idegen egy magára valamit adó XX. századi jogállamtól. Amit tett, az nem más, mint gyilkosság, annál is inkább, mert az egész nem is az első vonalban, hanem a mögöttes területen történt, azok a körülmények, amelyek a „felkoncolás” alapjául szolgálhattak volna, nem álltak fenn, ráadásul az intézkedés egyértelműen ártatlanokat érintett.
Jogi értelemben Jány felelős volt azoknak a jog- és vagyonbiztonságáért, akik a hadserege által megszállt területen éltek. A m. kir. honvédség eredeti jelentéseiből tudjuk, hogy hadserege mögöttes területén „partizánvadászat” ürügye alatt elképesztő bűncselekményeket követtek el.
Elég, ha csak egy hadtápzászlóalj egyhavi jelentését idézzük: amikor két saját halott és 19 saját sebesült árán 148 „partizánt” harcban leküzdenek, további 203 „partizánt” kivégeznek, 1831 személyt fogságba ejtenek és 2394 polgári lakost internálnak, valamint 17 „zsidót” is kivégeznek, akkor nyilvánvaló, hogy a kivégzettek túlnyomó többsége ártatlan volt. Fegyveres ellenállás esetén a partizánok leküzdése hasonló nagyságrendű veszteséget okozott a támadónak, mint a védőnek.
„Zsidók” kivégzését pedig származási alapon senki sem tette kötelezővé magyar egységek számára. Jány ezekért az ügyekért felelős.
Nem tudjuk, hogy ő ebből a felelősségből mit fogott fel. Az nyilvánvaló, hogy Horthy Miklós embertelen terhet rakott a vállára, amikor azt követelte tőle, hogy egyszerre engedelmeskedjen a német parancsoknak, és kímélje a magyar vért.
1943. január 16-án már azt is tudta, hogy ha nem kap az azonnali visszavonulásra engedélyt, akkor katonái nagy része menthetetlenül és értelmetlenül elpusztul. Horthy azonban csak annyit felelt kétségbeesett telefonhívására, hogy a németek parancsait teljesíteni kell. Ezek után nem csoda, hogy úgy érezte, nem tehet mást, mint hogy feláldozza hadseregét – és saját magát. Ennek fényében teljesen érthetetlen Szakály azon felvezetése Jány erkölcsi rehabilitálásának érdekében, hogy a 2. magyar hadsereg kitartásának köszönhetően több tízezer ember menekült meg a haláltól.
Valójában ez pont fordítva van: több tízezer ember menekülhetett volna meg akkor, ha Jány időben parancsot ad a visszavonulásra, illetve ha nem szállíttat ki a már összeomlóban lévő hadsereghez az utolsó pillanatban több tízezer újabb munkaszolgálatost. Saját maga is úgy nyilatkozott később, hogy az ellenállás katonailag értelmetlen volt már, legfeljebb az „élő tömeg mint sebességcsökkentő tényező” létezett.
Nem menti fel Jányt, hogy saját életével már ekkor leszámolt.
Az sem menti fel, hogy méltatlan módon ítélték el őt. Hiba lenne átesni a ló másik oldalára, és nem venni tudomást azokról a meggyilkoltakról, illetve az értelmetlenül elpusztultakról, akik halálában Jány is felelős.
A szerző történész
Tisztelt Ungváry Krisztián úr!
A partizánok elleni fellépés a háború velejárója, miként maguk a partizánok is. Tito balkáni partizánserege 1943-ban például már mintegy 300 ezer főt számlált. Ez a szervezett, felfegyverzett, tüzérséggel is rendelkező haderő minden vesztesége ellenére sikerrel harcolt a megszálló németek ellen. Jugoszláviát nem is tudták a nácik – még a szövetséges olasz hadosztályok segítsége ellenére sem – teljesen pacifikálni, annyira sikeres volt a partizán-hadviselés ellenük.
Csak akkor tekintik az ellenfelet/ellenséget a nemzetközi hadijog alapján „katonának”, ha felelős parancsnok vezetésével, fegyverét nyíltan hordva saját egyenruhát vagy valamilyen megkülönböztető jelzést használ. 1944-ben a hős varsói felkelőket – akiket az előrenyomuló Vörös Hadsereg katonai erővel megsegíthetett volna, de nem tette – a németek azért kezelték hadifogolyként és „katonaként”, mert ezen kritériumoknak megfeleltek.
Jány valóban kérte munkaszolgálatos-századok és műszaki anyag kiszállítását, de a „több tízezer újabb munkaszolgálatos”, tekintve, hogy összesen 25 ezren voltak, nem helytálló. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg állományában tehát körülbelül 25 ezer munkaszolgálatos volt, és veszteségük 90 százalékát a szovjet támadások következtében szenvedték el, nem pedig a „keret” kegyetlenkedése okán.
Kérdéses továbbá, hogy Jány mely, a szolgálati szabályzat Hadicikkek fejezetében megfogalmazottakat nem tartotta be. Visszavonulásra parancsot nem adhatott, mivel az elöljáró német parancsnokság ezt nem engedélyezte. Hogy honnét lehet tudni, hogy Jány mit tudott 1943. január 16-án, az még kutatás tárgya.
A jelek szerint nem érvényes a magyar és a nemzetközi jog, hiszen ön egyszerűen megmondja, hogy ki a bűnös, ki mit rontott el, ráadásul a népbírák is rosszul ítélkeztek Jány ügyében, mert később mégis fel lehetett őt menteni.
Ön azt állítja, hogy az elmarasztaló ítélet hatályon kívül helyezése „azonban nem azt jelenti, hogy Jány általában ártatlan, hanem csupán azt, hogy az őt elítélő eljárás koncepciós jellege miatt nem tartható fenn”. Ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság ítélete nemcsak hatályon kívül helyezi a megtámadott ítéletet, hanem így folytatja: „Jány Gusztáv volt vezérezredes terheltet az ellene háborús bűntett miatt emelt vád alól felmenti, mert a terhére rótt bűncselekményt nem követte el.” Vagyis megilleti köznapi nyelven is az „ártatlan” szó.
A szóban forgó ítélet ellen pedig jogorvoslat nincs, és az állítólagos más bűncselekménye miatt eljárás, még ha erre bizonyítékok merülnének is fel, halála miatt nem indítható.
Előkészület csak akkor bűncselekmény, ha azt a törvény külön rendeli. Ezt pedig sem a népbíróság, sem az 1945. évi VII. törvény nem teszi. Ha pedig nem állapítható meg bűncselekmény, akár azért, mert a vád nem bűncselekmény, vagy a bűncselekmény elkövetése nincs bizonyítva, tehát nincs tettes vagy bizonyítható tettes, akkor a kísérlet sem állapítható meg.
A kettős bíráskodás értelmezhetetlen fogalom, bár sejthető, hogy a jogban járatlanok mit értenek ezalatt. Ha igaz az, hogy egyesek törvénytelen módon kivégeztetnek valakit, az nem „bíráskodás”, hanem egészen más.
De ilyet az eljárás nem állapított meg, s ha előfordult volna, akkor sem biztos, hogy az erre parancsot adón túl ezért más is felelős lehet. Ha így lenne, akkor a közvetlen parancsot adó minden elöljáróját felelősségre kellene vonni, egészen a hadseregparancsnokig, akkor is, ha ő személy szerint nem tudott róla. Sajnos előfordulhatott, hogy megszállt területeken kivégeztek ártatlan civileket is, de a szervezett ellenállás fegyveres partizánjai, akik ugyanúgy ölték az ellenséget, ahogyan az ellenség is őket, talán más történelmi mérce alá tartoznak.
Ezzel együtt úgy vélem, egy kutató lehetőleg kerülje a „kellett volna”, „tudhatta volna”, „menekülhetett volna”, „szolgálhatta volna” (stb.)-féle aktuáltörténeti megközelítéseket. Mai fejjel megfogalmazott gondolati sémákat ráhúzni hetvenöt évvel ezelőtt megélt és befejezett háborús cselekményekre nem javasolt, mert téves következtetésekre csábít.
Berszán György