Jacques Hamelt halála után nem sokkal James Martin jezsuita atya Becket Tamás canterburyi és Óscar Romero salvadori érsekhez hasonlította, minthogy valamennyiüket a szentmise bemutatása közben gyilkolták meg. Ehhez talán csak annyit érdemes hozzátenni, hogy Becket és Romero mártíromságát követően mindkettőjük hazája polgárháborúba süllyedt.
A bűnösök megbűnhődtek, az egyház pedig, amely a mártírok vérére és Isten szent embereinek életére épül, ma is áll. Saint-Etienne-du-Rouvray egyébként Franciaországban van. Abban az államban, amelyik az emberiség legújabb kori történetében először adott példát a kereszténység szervezett és kíméletlen üldözéséből.
Igen, a nagynak nevezett, de valójában mocskos francia forradalomra gondolok, amelynek eszmei örökösei a múlt század kezdetén az ugyancsak nagynak nevezett, de nemkülönben ördögi októberi szocialista forradalmat követően Oroszországban tökéletesítették a terror eszköztárát.
De azt is feljegyezhetjük, hogy Saint-Etienne-du-Rouvray a három büszke, ellenforradalmi tartomány, a királygyilkosok és a hit üldözői ellen valaha fegyvert ragadó Bretagne, Maine és Normandia egyikében – konkrétan a legutóbbiban – található. Így lesz teljes a kép, és válik egy rendkívül összetett szimbólummá Jacques Hamel vértanúhalála.
Eredetileg azonban nem Jacques Hamelről, hanem a krakkói ifjúsági világtalálkozóról akartam írni, amely az év talán legrangosabb katolikus eseménye. Öt kontinens bő másfél milliónyi fiatalja gyűlt ugyanis össze Lengyelországban Róma püspökének hívására, hogy közösen imádkozzanak és erőt merítsenek egymásból; abból, hogy néhány napon keresztül testestül-lelkestül megélhetik: nincsenek egyedül ezen az őrült, sarkaiból kifordult világon.
Fel akartam idézni José Sánchez del Río történetét, a 14 éves fiúét, aki inkább a halált választotta, semmint hogy megtagadja katolikus hitét. Ő egyike a Cristero-háború méltatlanul elfeledett vértanúinak: a szociáldemokrata kormány egyházellenes politikája, kegyetlen elnyomása ellen tömegével fogtak fegyvert az 1920-as években a mexikóiak, akik hősiesen küzdöttek, mígnem az Egyesült Államok által titokban támogatott kormányerők le nem verték (de le nem győzték) a felkelésüket.
Josét, akit várhatóan idén október 16-án avatnak szentté Rómában, még a háború vége előtt elfogták, megkínozták, majd felajánlották neki a szabadulást az aposztázisért cserébe. A fiú erre a hóhérok arcába vágta: Viva Cristo Rey!, azaz Éljen Krisztus király! Micsoda példa ez a Krakkóban összegyűlt fiataljaink számára!
El szerettem volna mondani továbbá, hogy büszkén kell viselnünk, ha a baloldal gúnyol, a liberálisok belénk rúgnak, az ateisták megköpködnek. Hogy hordanunk kell a keresztet, még inkább, ha tiltják, mert egy keresztény nem lehet megalkuvó. És természetesen azt, hogy a terror nem vethet árnyékot a szívünkre; nem adhatjuk át magunkat a rettegésnek.
Dicsérni akartam az ifjúsági világtalálkozó helyszínének megválasztását is, amely egyszerre híd Kelet és Nyugat határán, Szent II. János Pál szülőhelyeként bástya, világítótorony – hiszen emlékezünk mind Karol Wojtilára, aki a XX. század második felének zűrzavaros éveiben kinyújtotta felénk kezét, és így szólt: „Ne féljetek!” Aztán még jöttek volna a nagy szavak: hit, család, nemzet, gyermekvállalás – meg a bombasztikus aranyköpés a végén, hogy Európa keresztény lesz, vagy nem lesz…
Ám Jacques Hamel halálának híre egy csapásra értelmetlenné tette az egészet. Ugyan mit mondhatnék én, amit annak az öreg francia papnak, a nyolcvanhat esztendősen is miséző Jacques Hamelnek a mártíromsága ne mondana el ezerszer ékesebben, őszintébben vagy tisztábban? Nem tudok mit mondani.
De egy életre megjegyeztem Jacques Hamel, Európa újvértanújának nevét, és erre biztatok másokat is. És azt kívánom, hogy Jacques Hamel legyen közbenjárónk az Úrnál; támaszunk, hogy ne csüggedjünk; mint egy fáklya fénye, ragyogjon előttünk az elkövetkező sötét időkben.
