Nem kívánok állást foglalni a Prőhle–Szakács-vitában, csupán egy-két tényt és egy vége felé járó tanári pálya néhány tapasztalatát szeretném megosztani az olvasókkal. Azért az olvasókkal és nem a pedagógusszakmával, például a magyartanárokkal, mert ezekben a körökben már régen állást foglaltam számos kérdésben, és ennek eredményét, jobban mondva eredménytelenségét látva kollégáimnak csak egy szűk körével vagyok beszélőviszonyban.
Ahogy Prőhle igazgató úr tette, mutassunk néhány tényt. Felsorolom azokat a szerzőket és műveket, amelyek az utóbbi évek emelt szintű szóbeli érettségi tételsorában szerepeltek, mindenféle csoportosítás és értékelés nélkül: 2018: Esterházy Péter: Pápai vizeken ne kalózkodj; Borbély Szilárd: Nincstelenek; Tolnai Ottó: Világítótorony eladó. 2017: Esterházy Péter: Pápai vizeken ne kalózkodj; Garaczi László: Pompásan buszozunk; Bodor Ádám: Sinistra körzet. 2016: Kertész Imre: Sorstalanság; Garaczi László: Pompásan buszozunk. 2015: Szabó Magda: Az ajtó; Kertész Imre: Sorstalanság. 2014: Szabó Magda: Az ajtó; Kertész Imre: Sorstalanság. 2013: Kányádi Sándor: Sörény és koponya; Kertész Imre: Sorstalanság. 2012: Kányádi Sándor: Sörény és koponya; Gion Nándor: Virágos katona. 2011: Szabó Magda: Régimódi történet; Gion Nándor: Virágos katona. 2010: Bodor Ádám: Sinistra körzet; Oravecz Imre: A hopik könyve.
Ami a nem kortárs irodalmat illeti, azzal kapcsolatban két megjegyzést teszek. Az egyik, hogy Örkény Istvántól legalább 40 éve a Tóték van műsoron, holott a szerzőnek akad még néhány érdekes és sikeres drámája, amely igazán kihívás lehetne az egyetemre készülőknek.
Szintén ősidők óta szerepel Petőfi forradalmi látomásköltészete, és nem tudom, még az én életemben sor kerül-e véletlenül arra, hogy a költő magyarságverseit kell elemezni. (1945 előtt kötelező elemi iskolai memoriter volt a Magyar vagyok.) Tudom, nincs akadálya, hogy középszinten változtassanak a tanárok a gyakorlaton, de azt gondolom, az emelt szintű érettségi elég sok mindenről árulkodik, és a pedagógusokat erősen befolyásolja, akik mindkét szintre felkészítenek.
A tanár és a diák számára nem annyira az a probléma, hogy melyik szerző melyik szekértáborba tartozik. A tematikáról, az ízlésvilágról, az irodalmi nyelvről, az életérzésről, az értékrendről és sok nagyon nehezen meghatározható dologról van szó. Egyfajta beszűkültségről.
A film világában tapasztalható már a kitörés, az irányváltás, a megújulás. Az irodalmárok között viszont azok is behódolnak a hallgatólagosan kötelező irányvonalnak, akiknek nem kellene. Sok konzervatív ember nem tudja elviselni, vagy legalábbis unja a minden tekintély és érték sárba rántását, minden nyelvi tabu áthágását. Az irodalom tematizál, az olvasó meg sehol sem találja benne magát.
A tanárnak így nagyon nehéz a feladata, amikor diákjának a lektűrrel szemben kell vonzó kortárs olvasmányt felmutatnia. Pedig kimeríthetetlen és kimerítetlen téma a közelmúlt történelmének feldolgozása és a kamaszkor problémáinak megjelenítése, de nem mindegy, milyen stílusban, milyen értékrendet sugallva. Mert bármilyen történelmi korban is élünk, bármilyen lehetetlenek is a körülmények, az erkölcsi helytállásra mindig van lehetősége az embernek.
Ez is létezik, nemcsak a nihil. Jó lenne többet foglalkozni Wass Alberttal és Hamvas Bélával, mert számos alkotásuk és életpályájuk (ami ugyan nem tartozik a leglényegesebb tényezők közé, de a gyerekeket érdekli) olyan magaslatot képvisel, amelyre érdemes felnézni, amely felé érdemes törekedni.
Felmerül az emberben a kérdés: vajon ki a mai Wass Albert és ki a mai Hamvas Béla? De jó lenne, ha a gyerekek találkozhatnának velük! Most már nem a politikai rendszeren múlik a megjelenés és az ismertség. Ennél nehezebb a helyzet…
A szerző pedagógus