Amikor egy televíziós beszélgetés műsorvezetője megkérdezte tőlem, hogy milyen észrevételeim vannak a Magyar Idők hasábjain kibontakozott kultúrvitáról, amelyben egyébként egy korábbi cikkemmel (2018. május 12.) már magam is megnyilatkoztam, azt feleltem, hogy a Szakács Árpád által kirobbantott polémiának igenis itt volt az ideje, le is kell zajlania annak rendje s módja szerint a maga lőporos közegében, ugyanakkor fontosnak tartom azt is, hogy mindezt egy magasabb szinten és egy szélesebb összefüggésben is meg kell majd vitatnunk.
Akkor még nem sejthettem, hogy olyan hangok is felharsannak, olyan szereplők is szóhoz jutnak, adott esetben e lap hasábjain is, akik teljesen félrevihetik ennek a vitának valódi lényegét és értelmét. Persze minden rosszban van valami jó: ennek hatására megszólaltak végre olyan kiváló gondolkodóink is, akiket mérvadónak tarthatunk az elmúlt évtizedek irodalmi-kulturális értékelésénél.
Korábban több ízben megfogalmaztam már, hogy véleményem szerint a nemzeti-konzervatív kulturális tábor jelentős részét sokáig széthúzás, irigység, gőg, bénultság jellemezte és sújtotta az elmúlt évtizedekben – és egyfajta Jókai, Mikszáth vagy Móricz regényeiből is ismerős dzsentrivirtus, miszerint ha van mit, elmulatjuk, ha nincs semmink, siránkozunk.
Ezzel szemben a jóval hatékonyabb és progresszívebb, stratégiai médiumokat, tankönyvműhelyeket, kultúrdiplomáciai és egyetemi állásokat időben elfoglaló balliberális oldal hangadó része fokozatosan morális mélypontra jutott. A nyájszellem azonban mindvégig megmaradt benne: igaz, meghatározta, hogy az adott művész mit, hogyan és hová írjon, de cserébe az illető élvezhette a propagandagépezet minden áldásos hatását, amely kanonizálta és cseppenként beinfúziózta őt a kulturális köztudatba.
A nemzeti oldal akadozó önvédelmének további gyengülését fokozta az is, hogy számos tehetsége, alkotója, maga előtt bevallva, nem bevallva, szégyellve vagy csupán titkolva, arra vágyott, hogy odaát is elismerjék, hiszen olyan eredményesen és meggyőzően működött a balliberális propagandagépezet, hogy valahol maga is elhitte, hogy személyét és életművét illetően a teljes legitimáció csak akkor történik meg, ha odaát is rábólintanak.
Ez megint csak kishitűségből, önértékelési problémákból táplálkozott, és természetesen érvényesülési szándékból. Hátráltató félelem volt az, hogy elhitte, csak az a korszerű és modern, sőt, a külföld is csak arra kíváncsi, amit „ők” jóváhagynak. Ennek a folyamatnak sajnos még a mi nemzedékünk sem tudott gátat szabni.
A rendszerváltás után közel harminc évvel végre van esély ezen a tendencián fordítani, persze, ahogy a már említett korábbi cikkemben is fogalmaztam: „Nem valakiknek a kárára, hanem az eddig háttérbe szorítottak pozicionálása céljából. Mert így lehet csak teljes és egészséges irodalmi önképünk.”
Ennek érdekében két lényegbevágó szempontot kell figyelembe vennünk. Az egyik, hogy vissza kell tartanunk másod-, harmadvonalbeli, nemegyszer a dilettantizmust súroló lobbisták és súgóemberek érdem nélküli érvényesülését. Amikor indulatoktól sem mentes viták és pozícióharcok veszik kezdetüket, a felkorbácsolt vízben óhatatlanul az iszap is felkavarodik.
Ügyelnünk kell arra, és nem csupán a kulturális közélet szereplőinek, hanem a politikai döntéshozóknak is, hogy ne az állófogadások folyosóin lihegőknek osszunk kártyát, bármilyen jó rétori képességeik is legyenek. Mert lehet, hogy bár a jelenlegi ütközetekre alkalmas katonáknak tűnnek, de hosszú távon – tehetség, valódi vezetői és közösségszervezői képességek híján – kisiklathatják mindazt, amit az elmúlt időszakban sikerült – sokszor ellenszélben is – felépítenünk.
Ezért is örültem Erős Kinga pályatársam és kollégám 2018. szeptember 2-i cikkének, amelyben arra hívta fel a vitázó felek figyelmét, hogy milyen hiánypótló, tisztázó erejű tanácskozások zajlottak és kiadványok láttak napvilágot a közelmúltban adott esetben a Magyar Írószövetség háza táján, vagy épp nemzeti értékeket ápoló kisebb-nagyobb folyóiratok és kiadók műhelyében. Amikor tehát arról elmélkedünk, hogyan és merre tovább, látnunk kell azt is, hogy van mire építkeznünk.
Ennek viszonylatában hadd említsek három friss példát. Meggyőződésem, hogy a napjainkban folyó kultúrvitának egyik szellemi előkészítője a Tokaji Írótábor volt, amelyben három éven át (2012-től 2014-ig) Elhallgatva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évtizedei a magyar irodalomban címmel olyan kánonkiigazító tanácskozás zajlott, amely azokat a folyamatokat, életműveket, műhelyeket vizsgálta, amelyeket hosszú évtizedekre a hallgatás kövei közé falazott a kommunista hatalom.
Első alkalommal a háború utáni két évtized jelenségeit elemeztük, majd a 70-es és 80-as éveket, végül pedig azon szellemi mozgásokra, kulturális és közéleti eseményekre összpontosítunk, amelyek jelentősen hozzájárultak egy hazug és mérgező korszak felszámolásához.
Amikor hozzákezdtünk a munkához, sok támadás ért minket, hogy át akarjuk rajzolni a magyar irodalom kanonikus térképét. Utána lecsillapodtak a kedélyek, szeretném hinni, hogy azért, mert a leghangosabb kritikusaink is belátták, a Tokaji Írótábor nem valaminek az ellenében üzent hadat a felejtésnek, hanem azért, hogy a magyar irodalom panteonjában lehetőleg mindazoknak szorítsunk helyet, akik maradandó értékeket hoztak létre. Azt is sikerként könyveltem el, hogy, talán hatásunkra, más műhelyek is hasonló témákat és problémákat jártak körbe abban az időszakban, mint például a debreceni irodalmi napok.
2017 novemberében indult útjára az Előretolt Helyőrség című irodalmi-kulturális melléklet Demeter Szilárd főszerkesztésével, amely vidéki napilapok hétvégi mellékleteként lát napvilágot heti rendszerességgel. Sosem győzöm hangsúlyozni, hogy ez milyen jelentős előrelépés a kortárs magyar irodalom olvasótábora elveszített (jelentős) részének a visszahódításában.
Mert bizony azáltal, hogy hosszú évekkel ezelőtt a napisajtóból eltűnt a kortárs vers és próza, számos olvasót elveszítettünk, akik – minden értetlenkedésük dacára – nem tettek erőfeszítéseket arra nézvést, hogy más csatornákon keresztül jussanak hozzá irodalmi táplálékukhoz. Nem az olvasónak kell megharcolnia az író figyelméért, hanem fordítva.
Ez a vállalkozás idén nyártól további építkezésbe kezdett: határon túli szerkesztőségek alakultak, amelyek havi rendszerességgel ottani magyar napi- vagy hetilapok irodalmi-kulturális mellékleteit állítják össze helyi tartalommal. Az erdélyinek már a harmadik száma fog mostanság napvilágot látni, a kárpátaljai és a felvidéki próbaszám is megjelent a nyáron, és a délvidéki szervezése is már folyamatban van.
Nem kell mondanom, hogy amikor Kárpát-medencei kulturális építkezésről beszélünk, milyen nemzetmegtartó erővel bír egy ilyen átgondolt kezdeményezés. Ráadásul ez a tradicionális irodalmi folyóiratok megerősítésében is segítséget jelenthet, hiszen teret ad a népszerűsítésüknek.
S ha már a Kárpát-medencei kulturális építkezésnél tartunk, végezetül a harmadik példa. 2018 februárjában a Magyar Írószövetség kezdeményezésére és irányításával, valamint az Emberi Erőforrások Minisztériuma anyagi támogatásával első ízben rendezték meg a magyar széppróza napját Jókai Mór születésnapjához kapcsolódóan. Itt most nem részletezném, milyen kultúrpolitikai harcok árán, hiszen azok jórészt sajtónyilvánosság előtt zajlottak, inkább az eredményeiről ejtenék pár szót.
2018. február 12-től 23-ig 63 irodalmi-kulturális szervezet és könyvtár szervezésében több mint százötven rendezvény (könyvbemutató, író-olvasó találkozó, rendhagyó irodalomóra, ünnepi megemlékezés, irodalmi séta, talkshow, gála) zajlott határon innen és túl 81 településen (nagyvárosokban és falvakban egyaránt) 152 prózaíró és irodalomtörténész, valamint közel százharminc közreműködő (színművész, zenész, tanár, könyvtáros, író) szereplésével.
Stratégiai fontosságú lenne, ha már belevágtunk, ezt hagyománnyá emelnünk, hogy idővel beépüljön hasonló ünnepeink (a magyar kultúra napja, a magyar költészet napja, a magyar dráma napja, a magyar nyelv napja) sorába. Nem csupán emlékezetpolitikánk, de az olvasás népszerűsítése és a kortárs magyar irodalom értékeinek a felmutatása szempontjából sem volna mindegy.
Bízom abban, hogy ezekben a kultúrharcos időkben is felismerjük lehetőségeinket, élünk velük, megbecsüljük eddigi munkánkat, és irányba rendeződünk végre.
A szerző költő, a Magyar Írószövetség elnöke