A Magyar Idők 2018. augusztus 21-i számában jelent meg Pataki Tamás Mindig igaznak kell lenni című interjúja Beke Alberttel. Az abban elhangzó egyik állításra szeretnék az alábbiakban reflektálni, természetesen a személyeskedés legcsekélyebb szándéka nélkül, kizárólag Illyés Gyula emblematikus életművének a védelme érdekében, a feltétlen véleményszabadság jegyében.
Az ominózus megállapítás így hangzik: a költő „leghíresebb verse, az Egy mondat a zsarnokságról egy hazug vers, mert nem mindenki »szem a láncban«, például azok, akiket felakasztottak, ők nem voltak láncszemek”.
Nemcsak irodalmárok, tanárok, értelmiségiek, de a kommunizmus áldozatai közül se értelmezte még senki félre, senki ártatlan nem érezte még magára nézve sértőnek Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című, litániaszerű poémájának azt a sorát, hogy „hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban”.
Hiszen e planctus – vagyis katartikusan megrázó panaszdalos költemény, siralmas ének – a zsarnokság, a diktatúra minden alattvalójának, áldozatának az életét tönkretevő gyilkos hatását, minden életterületet átitató atmoszféráját sugallja – kivételes esztétikai értékminőségben.
A legnagyobb hatású versek közé számít, a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal, a Psalmus Hungaricus mellett sorsköltészetünk halhatatlan remeke. A teremtmények arca – A huszadik század legszebb magyar versei (A Korunk ankétja) című, 2002-ben Kolozsvárott kiadott antológia is, amely a Kárpát-medence több mint száz kiemelkedő írójának, irodalomtörténészének a szavazását összesítette a legjelentősebbnek tartott költeményekről, a legelsők közé rangsorolta.
Az ilyen típusú művek „a nemzeti közösség lelki életének »lenyomatai«, nagy érzelmi erővel, közös történelmi emlékeket ébresztve, közös tanulságokat megfogalmazva mutatják meg azt, hogy Magyarország, a magyar nép milyen felismerésekkel és érzésekkel reagált élettörténetének drámai eseményeire” (Pomogáts Béla).
Így idézi fel Illyés Gyula is a totális elnyomás hangulatát a megnyomorítottak szemszögéből és érzülete szerint. A hátborzongató szuggesztivitással megjelenített minden percnyi rettegés, a rémisztő hallgatás, megannyi ijedelem, riadalom, „jajsikoly”, a gödörbe húzott hullák szörnyű látványa, az elhurcoltatások borzalma: mind a zsarnokság által bekebelezett, megmételyezett, agyongyötört társadalom és nemzet kálváriáját tanúsítja.
A zsarnokság minden szerencsétlen ember mozdulatát, gesztusait bemocskolhatja; ott kísért „az óvodákban, / az apai tanácsban, / az anya mosolyában, / abban, ahogy a gyermek / idegennek felelget”; „a hirtelen puhábban / szorított kézfogásban”. Hogy „mindenki szem a láncban”: a gátlástalan (szovjet) bolsevik önkény kénye-kedvének kitett egész nép passiójának felfokozottan jelentéses metaforája.
Nemcsak a fogságba toloncoltak és a halálraítéltek, hanem a „szabadrabok” (Nagy Gáspár későbbi költői fogalmát használva), a szabadtéri börtön lakóinak kényszerű helyzetére is utal, arra, hogy senki nem szabadulhat meg az erőszakrendszer következményeitől, mert a sztálinista, rákosista parancsuralom megmérgezi a szenvedők minden pillanatát. Senki nem vonhatja ki magát a nyomasztó légkör hatása alól; ami „alattomosan fertőzve beszüremlett a létbe, lélekbe, családi életbe, barátságba, szerelembe” (Alföldy Jenő).
Mindenki részese a kiszolgáltatottságnak. Vagyis nem bűnrészese a zsarnokságnak, nem kialakítója, működtetője, fenntartója, hanem bűntelen és szenvedő áldozata.
Mindenki szem a rabláncban, a rabláncon, hát még a kivégzettek, a felakasztottak mennyire a téboly hatalmába pusztulnak bele! Vonagló mártírként halnak bele abba, hogy elérte, láncra verte, megölte őket a magyar- és embergyűlölő tirannusok szörnyhada.
A zsarnokság vétlen és ártatlan áldozatai nem maguktól váltak a mindent megrontó brutális hatalmi mechanizmus szenvedő részeseivé. Hanem azzá alázták őket; igen, részesévé, merthogy fordítva is: még a gyilkos is agresszív része az ártatlan életnek, amelyet kiolt. Érintkezik vele, a versben pedig torokszorító művészi kifejező erővel meg is jelenítődik mindez.
Fertelmes és aljas része a kiépített láncolatnak a gazember, a hóhér, de ebből az alávaló rendszerből nem vághatja ki magát az sem, akit megkínoznak, bebörtönöznek, likvidálnak.
Ennek semmi köze ahhoz a gondolathoz, hogy valaki is az áldozatok közül hozzájuk, közéjük akart volna tartozni, a gyilkosok hálózatának a részévé kívánt volna szövődni. A versben a zsarnokság ontológiája tárulkozik föl: hogy miként működik, miként pusztít a terror. A „szem a láncban” tehát nem erkölcsi ítélet, ítélkezés.
Halálunkban is a zsarnokság áll fölöttünk, még azt is ő mondja meg, kik voltunk. A többször felbukkanó „bilincs” szó konnotációja is átsugárzik a néhány sorral lejjebb elhangzó keserű kijelentésre a rabláncba igázottságról. Nem aktív részvétel ez a zsarnokságban, hanem ellenkezőleg: pokoli részesedés annak minden lehetséges gyötrelméből és iszonyatából. Szenvedéstörténet, apokalipszis. És örök mementó.
Ezt a verset az utókor számára csakis így magyarázhatjuk. Illetve ebben az esetben lesz felrázó, megrendítő erejű a fiatalabb nemzedékek számára is. És így emelkedhet nemzeti megmaradásunk igényére eszméltető alkotásnak a befogadásban is.
Nem fogadhatjuk tehát el (sőt tiltakozunk ellene) a szóképnek azt a félrevezető, torzító, sőt tökéletesen ellentétes értelmű, „lefordítását”, hogy egy diktatúra minden (vagy akár csak egy) üldözött alattvalója egyúttal kiszolgálója is annak. Éppen ellenkezőleg: megkínzott szolgája, rabszolgája. S ebben az állapotban mindenki osztozik, ebbe az állapotba a lázadók is belehaltak. Erkölcsi nagyságukat persze a legélesebben el kell választani a meghunyászkodók magatartásától.
A monumentális vers magát a sátáni helyzetet eleveníti meg, s nem elsősorban a morális cselekvés alternatíváit boncolgatja, hanem az erkölcsi lehetőségeitől is megfosztott cselekvés fullasztó levegőjét árasztja. Egy hatalmas látomás arról, amit senki más így meg nem örökített a magyar és a világirodalomban.
Illyés Gyulát Fekete Gyula szimbolikusan nemzeti irodalmunk „törzsfőjének”, „családfőjének”, „asztalfőjének” nevezte. Felnövekvő generációk sora nyert tőle és a műveitől bátorságot a legfőbb égető nemzeti, közösségi és erkölcsi sorskérdéseink mindenkori felmutatására.
Ikonikus sorslírája talán legmegindítóbb remekének üzenetét szeretnék tisztán tartani azok, akik ma is a magyarság megmentéséért, megmaradásáért, felemelkedéséért küzdenek.
Mert ahogyan Kulin Ferenc összegzi Illyés költői szavának következetességét: „Ha a zsarnokságnak az a természete, hogy mindent bekebelez, mindent elsajátít, mindent magához hasonít, hogy végül »magad is zsarnokság vagy«, hát szegezd vele szembe a saját természetedet, mondd ki ellenében a saját igazságodat, s állj az útjába, ha kell, az életed árán is.”
A szerző irodalomtörténész, könyvtáros, egyetemi tanár