Azzal kezdeném, hogy bennem is van betyárbecsület, akárcsak Nyáry Krisztiánban, aki már több ízben megvédett – alkotóként –, amióta a Kárpát-medencei tehetséggondozó/Előretolt Helyőrség Íróakadémia megalapításának merénylete miatt egyik napról a másikra nemcsak első számú irodalmi közellenséggé váltam, hanem dilettáns fűzfapoétává is degradálódtam a balliberális szekértábor szemében.
Valahányszor a téma fölmerül, Nyáry Krisztián hangsúlyozza, hogy költőként nagyra tart, ezt még Csáki Judit szemébe is megmondta, csodálom is, hogy életben maradt. Én sem szégyellem bevallani, hogy nagyra becsülöm, igen kellemes beszélgetéseink voltak, és egyáltalán nem tartom nemzetietlen embernek, hiszen magyar írókat, magyar művészeket, hősöket hoz emberközelbe, népszerűsít a könyveiben.
Többedszerre futok bele azonban a nyilatkozataiba, amelyekben azt bizonygatja, hogy a kultúrbili ok nélkül borult ki, és voltaképp igenis rendben volt és van minden, és az igazság napja ott ragyog a baloldalon. A Nem igazán számít, mit akar a hatalom című interjúban (444.hu, 2018. augusztus 13.) elnagyolt és hamis képet fest a kortárs irodalmi állapotokról. Erre reflektálnék ebben az írásomban.
Persze az interjú készítője – maga Uj Péter – is hozzáteszi a magáét. Például a felvezetőben azt írja, hogy lerosszköltőzték Parti Nagy Lajost, miközben egyedül L. Simon vonta kétségbe Parti Nagy költői teljesítményét, én a Heti Válaszban megjelent interjúban és az elhíresült tusványosi vitában is kijelentettem, hogy a legnagyobb élő magyar költők egyikének tartom.
Úgyhogy máris egy ferdítéssel indul a beszélgetés; nem is csoda, hiszen hogy lehetne elitcseréről sivalkodni, mikor a kultúrkampf Obersturmbannführere – ez én volnék Uj Péter szerint – Parti Nagy Lajos költészetéről áradozik. Apropó Obersturmbannführer: ugye tudják a kedves olvasók, hogy ez a Waffen SS rendfokozata volt, és Adolf Eichmann viselte, vagyis Uj Péter mindközönségesen lenáciz engem? Ebből már lehet következtetni arra is, hogy hamarosan elő fog kerülni az antiszemita kártya. Nyáry is veszi a lapot, amikor az interjút azzal a provokatív kijelentéssel zárja, miszerint hogyne készülnének magyar történelmi filmek: „A Saul fia micsoda? Vagy az 1945?”
Arról már írtam, hogy rég eluntuk a balliberális szidalmak kiszámítható tárházát, úgyhogy haladjunk. Nyáry is, Uj Péter is elitcseréről beszél, holott a kultúrkampf során senki nem állította, hogy le akarná cserélni a szellemi elitet. A kultúrkampf azért tört ki, mert ez az elit monopolizálta a kultúrát, és 1945 óta ideológiai és piaci okokból, de kényelmességből, hanyagságból és szerencsétlenségből is számos érték elsikkadt.
Azok, akik nemzeti kultúrában gondolkodnak, úgy vélik, hogy a jelenlegi kánon ferde képet mutat a magyar művészetről, ezért szükséges volna végre egy reform. De ez a reform nem azt jelenti, hogy bárki bárkit el akarna tüntetni, kitörölni jeles alkotókat és műveket a köztudatból, hanem azt, hogy végre a minőség – azaz a nemzeti érdek – győzzön, ne pedig a klikkek és magánszemélyek érdekei. Ne zárjunk el értékes alkotásokat és értékes alkotókat a kánonképző megmérettetéstől.
Tehát már eleve ferde a hozzáállás és annak bizonygatása, hogy a jó alkotókat lecserélni lehetetlen, hiszen ezt mindenki tudja, ez orbitális közhely. De vegyük sorra a beszélgetés legsúlyosabb ferdítéseit.
„A párhuzamos intézményrendszer már kiépült, van Magyar Művészeti Akadémia, van Előretolt Helyőrség, hatalmas forrásokkal. De mégsem elégedettek a teljesítménnyel, nem jöttek ki olyan művek ezekből az intézményekből, amelyek megrázták volna a kulturális életet” – állítja Nyáry.
A Magyar Művészeti Akadémia az ország hivatalos művészköztestülete, amelybe egy életmű jutalmaként választják be a tagokat, nem pedig alkotói műhely, amely műveket gyárt vagy könyvkiadó és ügynökség, amely műveket menedzsel. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára már mindezek érvényesek, csakhogy az első könyvek az elmúlt fél évben jelentek meg, és ilyen rövid idő alatt még maga a marketingzseni Nyáry Krisztián sem tudta volna eladni és kanonizálni őket, főképp úgy, hogy sokan vannak, akik a kezükbe sem hajlandók venni a balliberális szakma által bojkottált, az ellenzéki média által két és fél esztendeje folyamatosan támadott intézmény publikációit.
Azaz nagyon korai és igazságtalan még értékítéletet hozni. Egy óriási eredménye viszont már van az íróakadémiának. Az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális lap, amely Magyarországon, Erdélyben, a Felvidéken és Kárpátalján több mint háromszázezer megyei lap előfizetőhöz, sok százezer potenciális olvasóhoz jut el, nagyságrenddel nagyobb közönséghez, mint az összes többi irodalmi orgánum együttvéve. Egy évvel ezelőtt egy ilyen ötlet még a tudományos fantasztikum regiszterébe tartozott volna.
„Most az van, hogy próbáljuk meg akkor lebontani a régi, hagyományos intézményeket” – hangzik a következő üres pufogtatás. Üres, ugyanis Nyáry nem sorolja föl, milyen intézményekről van szó. Később emlegeti ugyan a megszűnt folyóiratokat, de ez is ferdítés, mert ezért nem a kormány a hibás, hanem leginkább azok, akik olvashatatlan beltenyészetté tették az irodalmat és az irodalomkritikát, és elriasztották az olvasókat.
Még így is maradt folyóirat dögivel, több is, mint kellene. Lehet, hogy szűntek meg kulturális műsorok és kultúraközvetítő médiumok, de cserébe kulturális portálok, blogok sokaságát találjuk a kibertérben, nem beszélve a közösségi médiáról, ahol ugyancsak van mód népszerűsíteni az irodalmat, és ahol például Nyáry Krisztián 55 ezer követőhöz tudja pillanatok alatt eljuttatni üzeneteit, azaz éppen az ő szájából kissé visszás a panasz. A Szakács Árpád cikksorozatában prezentált számokból pedig nem úgy tűnik, mintha a hatalom kiéheztetné a balliberális művészvilágot.
Amikor a baloldaliak a jobboldali irodalomról beszélnek, óhatatlanul elkezdik a Wass Albert–Nyírő József-mantrát, ennek része a kötelező fanyalgás, aztán jön a gúnyolódás, hogy a jobboldal igazából nem tud neveket fölsorolni. „Egyelőre mintha a fideszes kultúrpolitika is elbizonytalanodna, amikor meg kellene neveznie, ki kerüljön a kánonba Esterházy vagy Parti Nagy helyett. A tusványosi L. Simon–Orbán János Dénes–Prőhle-fórum szinte paródiába fordult, amikor erre terelődött a szó” – kajánkodik Uj Péter, akit ugyan nem láttam a közönség soraiban, de bizonyára van akkora lángelme, hogy az objektív ellenzéki tudósításokból ezt kikövetkeztesse.
Ez egy baromság, hiszen egyrészt én ott is kijelentettem, hogy Parti Nagyot költőóriásnak tartom, így nonszensz a lecserélésről beszélni, másrészt senki nem mondott olyat a kultúrkampf során, hogy költő- vagy írónagyságokat ki kellene ebrudalni a kánonból. (És most kérem nem érvelni a kiforgatott Békés Márton-szöveggel.)
Mint az imént is kifejtettem, reformról van szó, nem pedig cseréről. Meg kell mutatni és föl kell dolgozni a teljes palettát, aztán majd a közönség, a szakma meg az idő eldönti, hogy ki klasszicizálódik és ki megy a levesbe. Ezt nem mi és nem most fogjuk eldönteni. Nekünk az esélyegyenlőséget kell megvalósítanunk.
Hosszú listával tudnék szolgálni, de ez a lista nem arról szól, hogy kit kivel kell lecserélni, hanem arról, hogy kik azok, akiket az ideológiától a hanyagságig terjedő skálán valamilyen okból nem kanonizáltak, szerintem méltatlanul. És ez csak az, amiről, akikről én tudok; a kép akkor lesz teljes, ha több tucat szakember összeírja a maga listáját. De mielőtt erre sor kerülne, hadd ismételgessem, hátha előbb-utóbb megértik az ellenlábas kollégák: számos példa ott van a szemünk előtt. Kányádi Sándor esete. Faludy György esete.
Nyáry Krisztián szerint minden rendben, mert Kányádi mindenki dédelgetett kedvence volt, és úton-útfélen szavalják és dalolják a verseit. Csakhogy én változatlanul azt hajtogatom: hozzák ide nekem a Kányádi Sándorról, Faludy Györgyről, illetve Esterházy Péterről, Nádas Péterről és más nagyságokról írt, könyvekben, folyóiratokban és portálokon megjelent recepciós anyagot, az egyetemi szemináriumi és szakdolgozatokat, disszertációkat, és mérjük össze őket.
Amennyiben a két költőfejedelemről szóló recepciós anyag bár felét kiteszi a többi nagyságról szólónak, ünnepélyesen, Nyáry Krisztián jelenlétében elfogyasztom a zoknimat, és fejemre hamut szórván visszavonulok a kultúrkampf mezejéről.
De várom a Nyáry által ellenpéldaként fölhozott, Orbán Viktor mögötti csücsülésük ellenére a balliberális tábor által állítólag ünnepelt Lázár Ervin vagy Csukás István recepcióját is az elmúlt évtizedből. Ha elvégeznénk az összehasonlítást, akkor konkrét mennyiségi bizonyítékunk lenne arra, hogy a szakma kiknek a klasszicizálódásán dolgozik és kiket „hanyagol”.
És nagyon jól tudjuk, mire megy ki a játék. Maga Nyáry Krisztián mondja el: „Ha lesz magyar irodalomtörténet ötven év múlva, jó eséllyel Holmi-korszaknak fogja nevezni ezt az időszakot.” Azaz ha a bölcsészlaborok jól ügyködnek, a leggőgösebb, legelitistább (és szerintem legunalmasabb) folyóirat kánonja lesz érvényben egy fél évszázad múlva. Is. Akkor hát hadd idézzem megint, miként is dicsekedett az objektivitásról a folyóirat főguruja, Réz Pál: „Mint ahogy a jó magyar irodalom zöme baloldali, szükségszerű, hogy a lapnak több a baloldali szerzője, mint a jobboldali, de azért az is van.”
Jegyezzük meg ezt jól: „a zöme baloldali”.
(Folytatjuk)