Megjegyeztük ugye, hogy „a zöme balodali”? Ha megnézzük, kiket fordítottak le idegen nyelvekre az elmúlt években – ajánlom tanulmányozni a Magyar Könyv- és Fordítástámogatási Iroda vagy a Magyar Fordítóház Alapítvány listáit –, ott is zömével baloldali írókkal találkozunk. Ez a „zöm” úgy 90 százalékot tesz ki.
Csukás István, Lázár Ervin vagy Kányádi, Faludy nevével nem igazán találkozunk, a balliberális kánon legfőbb sztárjaira ellenben igen csinosan költöttek. Egy dolgot nem értek.
Mindenhol azt olvassuk, hogy ezek a derék urak világhírűek, verik le egymást értük az olvasók a könyvvásárokon. Ebből én azt a logikus következtetést vonom le, hogy a külföldi kiadóknak visítva megérné a saját költségükön lefordítani ezeket a műveket, hiszen kövér dollárokért meg eurókért adják el tízezreknek a világsikerű könyveket.
Ehhez képest a fordításokat leginkább a magyar állam finanszírozza meg. Itt valami bűzlik – ugyanis ha én egy nyugati könyvkiadó góréja lennék, villámgyorsan lefordíttatnám és a mohó piacra dobnám a magyar nagymenők könyveit, nemhogy egy-másfél évet elvesztegessek, amíg a nehézkes magyar pályázati rendszerből kipréselődik valahogy az a pár százezer forint…
Akik a nemzetközi projekteket „ügyintézik”, azzal szoktak visszavágni, hogy azokat a szerzőket fordítják, akikre nemzetközi igény van.
De megvizsgálván a szóban forgó listákat, megállapíthatjuk, hogy a szerzők és művek legalább felére még Magyarországon sem kíváncsi senki, nemhogy külföldön. Ne ugrassuk egymást, hogy ezeket a listákat minőségi, nem pedig érdek- és lojalitási alapon rakják össze! A fordítók pedig azokat fordítják, amiket kiajánlanak nekik és megrendelnek tőlük.
Nem igazán tudok mit kezdeni Nyáry magiszter önellentmondásaival. Ezt nyilatkozza például: „Pillanatnyilag ez egy nagyon sikeres piac, az elmúlt négy-öt évben mindig nőtt, egyre több könyvet vásárolnak az emberek. Szépirodalmat is.
Tehát tényszerűen nem igaz, amit OJD mond, hogy a rendszerváltás óta folyamatosan csökkenés volna.” Aztán néhány kérdés múlva – amikor a kultúraközvetítő médiumok nagy hányadának megszűnéséről panaszkodik – azt mondja: „Öt éve még, ha kiadtunk egy új könyvet a Magvetőnél, 50-60 sajtópéldányt küldtünk szét. Most ötöt-hatot tudunk.”
Most akkor pocsékabb a helyzet vagy sem? Vagy amikor cáfolni kell azt az állításomat, hogy csődbe vitték a magyar szépirodalmat, akkor dübörögni kezd a könyvpiac, amikor meg siránkozni kell, akkor az sincs már, akit a sajtópéldányok érdekelnének, vagy anyagilag már nem engedheti meg magának az ország vezető szépirodalmi kiadója?
Neheztelés és gúnyolódás tárgyává vált a könyvek áfakedvezményét vitató kijelentésem is, itt sem maradhatott ki a félreértelmezés. A könyvről mint szent tárgyról illik beszélni, a könyvpiacról mint kegytárgyakat forgalmazó közegről. Miközben ez sajnos nem így van, tele ócska szennyel a piac, a könyvek túlnyomó hányada nem kulturális érték, hanem fekália.
És ez a fekália ugyanúgy áfakedvezményben részesül, mint a minőségi könyv. Ha roppant engedékenyek vagyunk, és csak a könyvek kétharmadát minősítjük szemétnek, akkor a kultúrmocsok piaca 33 milliárd forint (ha Nyáry 50 milliárdos bevételű könyvpiacáról beszélünk).
Utánaszámolva kiderül, hogy évente mintegy hétmilliárd forintnyi áfakedvezményről van szó, ami sokkal több, mint amennyivel az állam a szépirodalmat támogatja. Elnézést kívánok, hogy ez nem tetszik nekem, és elmondtam a véleményemet, egyúttal azt is hozzátéve, hogy sajnos nem igazán kivitelezhető a különválasztás.
Egy ilyen elemzésben sort kell keríteni az ellenfél kudarcaira is. Nyáry magiszter Méhes György kanonizálási kísérletéről is mesél, ami nem sikerült nekem, és előkotorja Méhes György kilobbizott Kossuth-díjának toposzát is. 2002-ben ugyanis az első Orbán-kormány Kossuth-díjjal merészelte kitüntetni Méhes Györgyöt, aki egyike volt a második világháború utáni nagyon kevés erdélyi polgári írónak, egy fél évszázadon keresztül ellátta kiváló gyermekkönyvekkel az erdélyi gyerekeket, megtöltötte sikeres darabjaival az erdélyi színházakat, és legalább egymillió könyve kelt el egy nem egészen másfél milliós piacon.
Ebből aztán jó kis támadásokat lehetett kikerekíteni, mert Méhes György fia történetesen Fidesz-közeli nagyvállalkozó volt. Nyáry Krisztiánnak egyébként hasonló kudarcokat kívánok, ugyanis Méhes György Kolozsvári milliomosok című főműve több mint 125 ezer példányban kelt el, a többi könyve pedig 15-40 ezer között.
Való igaz, nem sikerült elérnem azt, hogy a bölcsészlaboratóriumokban megírják az Immanencián innen és túl – a metafikció és az intertextualitás egyedisége Méhes György prózájának elváráshorizontja mögött típusú tanulmányokat, ezek híján pedig a balliberális kánonba nem nyert felvételt, de hát ilyen az élet: van, akiről írnak, van, akit olvasnak.
Van Nyáry Krisztiánnak egy vesszőparipája, már sokadszorra szembesülök vele. Makkai Ádám lekicsinyléséről van szó. Ebben az interjúban is sort kerít rá. „Tudod, hogy ma Magyarországon hivatalosan ki az első számú költő, ha az állami elismerést nézed?” – kérdezi a riportert. Uj Péter nem tudja. „Makkai Ádám” – jelenti be Nyáry. „???” – „mondja” Uj Péter, gondolom, ez a „ki a f…szom”-ot helyettesíti a balliberális portál tájékozott főszerkesztőjénél.
„Amerikában élő költő, műfordító, irodalomszervező, egy kedves idős bácsi, akinek most kiadták díszkötésben a műveit, és megkapta a Kossuth-nagydíjat” – világosítja föl Nyáry.
Az életrajzok mestere, aki még az írók hálószobáinak titkait is kinyomozta, ezúttal elfelejt megemlíteni néhány dolgot. A kedélyesen lekedvesidősbácsizott Makkai Ádám ugyanis világhírű nyelvészprofesszor, aki az angol és az amerikai angol idiómáinak kutatását forradalmasította, szótárai, könyvei alapkönyvek az angol nyelvészetben.
Holott ’56-os menekültként alig tudott valamit angolul, amikor Amerikába megérkezett. Nemcsak egyszerű műfordító volt, hanem neki köszönhető a magyar költészet kétkötetes, mindösszesen 2500 oldalt kitevő, angol nyelvű megaantológiája, egy elképesztő munka, amely az ősköltészettől a kortársakig mindent felölel.
A címe In Quest of The Miracle Stag (A csodaszarvas nyomában), és olyan monumentális kiadvány, amellyel büszkén dicsekedhetünk bárhol a nagyvilágban.
Makkai Ádám tehát nemcsak kiváló költészetéért kapta meg a legrangosabb magyar állami kitüntetéseket, hanem azért is, mert elismerést hozott a nemzetnek, tudományos teljesítményével dicsőséget a legendás magyar elmének, és költészetünk nagyköveteként is tevékenykedett.
A legmagasabb állami kitüntetéseket nemcsak művészeti teljesítményért adják, hanem nemzetszolgálatért és azért is, ha dicsőséget hozol a hazának. Például Nemes Jeles László vagy Röhrig Géza – különösebb művészi előélet nélkül – is Kossuth-díjat kaptak, mert a világhírt és az Oscar-díj dicsőségét hozták a nemzetnek a Saul fia című filmmel.
Makkai Ádámban minden kritérium egyesült, úgyhogy sarkítás azt állítani, hogy íróként kapta meg: nemcsak íróként, hanem emeritus tudósként és a magyar költészet nagyköveteként is. „Soha más író ezt a kitüntetést még nem kapta meg” – fokozza a hatást Nyáry. Dehogy. Csak Csoóri Sándor 2012-ben és Jókai Anna 2014-ben.
„De azért nem kell kardlappal oszlatni a terhes anyákat, akik sorba állnának Makkai Ádám műveiért” – megy át cinizmusba Nyáry barátunk. Hát igen, épp erről beszélünk, erről szól a kultúrkampf.
Hogy adottak ilyen jelenségek, mint Makkai Ádám, akinek van egy igen különleges és színes költői életműve (amely a magyar mellett még több nyelven írt verseket is tartalmaz), aki világhírű tudós, aki egy évtizedet és a saját pénzét fordítja arra, hogy minden idők legkomplexebb angol nyelvű magyar költészeti antológiáját sajtó alá rendezze és terjessze a nagyvilágban, s akinek élete ráadásul izgalmas bulvárelemektől sem mentes (ő volt a maláj királyfi nyelvtanára; feleségével, aki Arany János leszármazottja, Szingapúrban ismerkedett meg, hiszen hol máshol is találna egymásra két szerető magyar szív), összefoglalva: izgalmas figura izgalmas életművel, a nagyközönség mégsem ismeri Magyarországon.
Mert senki nem törte magát, hogy megismertesse, leszámítva mondjuk engem, akinek azonban nem voltak olyan eszközeim, mint Nyáry Krisztiánnak. Aki egyébként 2015-ben nem találta méltónak az akkor még csak Kossuth-díjas Makkai Ádámot arra, hogy a Magvetőnél publikálja.
Röhrig Géza nevét nem véletlenül említettem. Az ő verseskönyvét ugyanis kiadta a Magvető, sőt azzal indította be az Időmérték című sorozatot. A könyv ősbemutatója épp egy héttel azután volt, hogy Makkai Ádámot Kossuth-nagydíjjal tüntették ki.
Na már most Oscar meg Kossuth ide vagy oda – igaz, nem is költőként kapta –, Röhrig Géza egy kedves műkedvelő poéta, semmi több, és roppant kínos lenne erről vitába bocsátkozniuk azoknak, akik ennél többet próbálnának rábizonyítani. Még kínosabb lenne, ha Makkai Ádám virtuóz költészetével vetnénk össze.
A Magvető az előbbit mégis kiadta, az utóbbit nem. Pedig Nyáry Krisztiánnak ugyanúgy gyerekjáték lett volna az egzotikus Makkait szétsztárolnia, mint Röhrig Gézát, és elérnie, hogy a terhes anyákat kardlappal kelljen csillapítani a rajongásban. De valamiért nem akarta, és ennek nem piaci oka volt. Minőségi oka sem lehetett, mert ha Röhrig Géza a mérce, akkor…, akkor ne kormozzuk egymást…
Makkai Ádám példája csak egy a sok közül, hogy miként lehet elhallgatni alkotókat és életműveket. De hát a kulturális diktatúrák sem tartanak örökké.
