A minap érdeklődéssel hallgattam és olvastam a híreket a külföldi egyetemekre kiküldött magyar lektorok és vendégoktatók konferenciájáról, és örömmel értesültem arról, hogy hamarosan huszonnégy új helyszínnel bővül a magyar nyelv külföldi oktatása a keleti és a déli régióban. Sajnos az értekezleten azt is megemlítették, hogy az utóbbi két évtized során az európai egyetemeken egyre több helyen zártak be a magyar tanszékek. Legutóbb Olaszországban az egyetemi tanárok nyugdíjba vonulása után négy helyen nem töltötték, illetve nem töltik be az állásokat. Így a legtöbb nyugat-európai egyetemen (Bologna, Göttingen, Groningen, Hamburg, Milánó, Nápoly, Párizs, Pavia, Róma, Stockholm, Uppsala, Torino, Turku) szűnt meg, illetve egy-két helyen, mint Berlinben is, csak részben folyik a magyar irodalom és kultúrtörténet oktatása.
Mivel harminchat évig voltam a római La Sapienza Tudományegyetem – megszűnés előtt álló – magyar tanszékének tanára, szeretném felhívni a figyelmet a magyar kultúra külföldi terjesztésének egyik alapkérdésére. Mi a fontosabb? Az, hogy a világ egyre több helyén a tanítsák a magyar nyelvet az első három évfolyamban, vagy az, hogy a legfontosabb nagy nyugat-európai egyetemeken létezzenek igazi egyetemi magyar tanszékek? Természetesen ha lehetséges és van rá pénzügyi lehetőség, akkor mind a kettő fontos. És ha nincs elég forrás mindkettő támogatására?
Meggyőződésem, hogy nem létezik egyetemi magyar oktatás igazi, teljes jogú magyar nyelv és irodalom (azaz kultúrtörténeti) tanszék nélkül. A tanszék és a „tanszékvezető” tanár megléte a feltétele annak, hogy Európa legfontosabb egyetemein fennmaradjon egy kisszámú, de számunkra nagyon értékes fiatal értelmiségi képzése, amely ismerni fogja Magyarország történelmét, múltját és jelenét, a magyar kultúra ezeréves és mai értékeit, és érzelmileg is kötődne hazánkhoz.
A Balassi Intézet által a világ huszonhat egyetemére kiküldött több mint félszáz lektor és a néhány vendégoktató áldozatos munkát végez, de sajnos jelenlétük az egyetemeken még nem azonos a magyar nyelv és irodalom, valamint a magyar történelem egyetemi oktatásával. Az egyetemi „magyar oktatás” nem állhat csupán a magyar nyelv tanításából. Egy egyetemi idegen nyelvi és irodalmi tanszék nem lehet Berlitz-nyelvtanfolyam (legalábbis nem illene annak lennie). Az, hogy néhány külföldi egyetem nyelvészeti, finnugor vagy szláv (!) intézeteiben van egy-egy magyar lektor, aki a különleges nyelvek iránt érdeklődő hallgatóknak nyelvórákat tart, örvendetes ugyan, de nem tartozik a hungarológia fogalmába.
Az elsősorban nyelvoktatás célját szolgáló magyar lektorátusok fenntartása mellett nem szabad lemondani arról, hogy Nyugat-Európa Magyarország szempontjából fontos országaiban a tudományos és kulturális közvéleményre nagy hatással lévő egyetemeken továbbra is fennmaradjanak a komoly tudományos színvonalú művelődéstörténeti tanszékek, mert csak ezek tudják biztosítani olyan tehetséges külföldi fiatalok képzését, akik nemcsak a magyar nyelvet sajátítják el többé-kevésbé, hanem ezzel együtt alaposan megismerik a magyar nemzet történelmét és kultúrájának értékeit.
Miközben a kilencvenes években továbbra is fennmaradt a hatvanas években kiépült lektori (vendégoktatói) hálózat és az azt ellenőrző-irányító apparátus (lektori központ, majd Balassi Intézet), ugyanakkor a rendszerváltás után senki sem foglalkozott az akkor még meglévő külföldi egyetemi magyar tanszékek jövőjével, hiszen ezek még zavartalanul működtek az illető egyetemek által alkalmazott, az akkor 50 év körül járó tanszékvezető tanárok vezetésével. Pedig várható volt, hogy a megváltozott európai politikai és gazdasági helyzetben, külön biztosított állami vagy külföldről kapott támogatás hiányában, az egyfős tanszékek professzorainak nyugdíjaztatása után az egyetemek a legjobb esetben is csak lektorátusszinten fogják biztosítani a magyar (nyelv) oktatását. Sajnos így is történt és történik máig.
Örülnünk kell tehát annak, ha a világban mind több fiatal akarja megismerni a magyar nyelvet. De az új oktatói helyek létesítése mellett az is igen fontos, hogy az angol, francia, német, olasz és skandináv egyetemisták között minden országban továbbra is legyenek olyan művelt fiatalok, akik ismerik és becsülik Magyarországot és a magyar kultúrát, és akikre a jövőben számítani lehet. Ennek pedig az egyik legfontosabb feltétele az, hogy megmaradjanak a nagy hagyományokkal rendelkező nyugat-európai magyar tanszékek.
Még 1990 nyarán Velencében, a Pentagonale konferencián volt alkalmam erről beszélni egykori nagyra becsült gimnáziumi tanár kollégámmal, és kértem, hogy az általa vezetett új magyar kormány fordítson nagyobb figyelmet a nyugati Collegium Hungaricumok és az egyetemi magyar tanszékek régi tudományos rangjának visszaállítására. Erre a néhai miniszterelnök úr így válaszolt: „Igazad van, de, ha megengeded, először a Varsói Szerződésből kell kilépnünk, és csak azután foglalkozunk a külföldi magyar intézetekkel.” Ma már úgy érzem, talán a sorrend fordítva jobb lett volna, mert az a roncshalmaz magától is összeomlott volna, de ki tudja, hogy mikor lesznek ismét tudományos magyar intézetek és egyetemi magyar tanszékek Rómában, Párizsban, Berlinben.
A szerző nyugalmazott római egyetemi tanár