A párt aranykorában a magyar választók 35-40 százalékának támogatottságát is bírta (például Medgyessy 2002-ben), ma az optimista elemzések becsülik 10-12 százalékra őket a teljes népességen belül. Fényük minimum harmadára kopott. Elindultak az SZDSZ után a teljes köddé válás felé. Hová tűnt a magyar baloldal? Nincsenek baloldali szavazók? Pedig történelmük van, méghozzá elég vaskos. Sőt, a jelenük is a történelmük felől válik igazán érthetővé.
Kezdjük ott, hogy az ember életformákba születik. Ahogy a nagyszülők mondják: a gyerek jött utoljára, neki kell alkalmazkodnia. Vagy ha nem születik bele, a történelem beleneveli. A második világháborút követő baloldali diktatúra is egy életforma volt. Ránk kényszerített életforma.
Amikor azonban benne vagyunk, nem tudjuk elképzelni, hogy egyszer lehet ez másképp is. És ha véget ér – mint történt ez Magyarországon 1989-ben –, megmaradnak a reflexeink, mert az életforma akkor már az izmainkban és a csontjainkban van.
Nekünk, fiataloknak – mondhatjuk –, szerencsénk van azzal a történelmi szabadsággal, ahol van módunk reflektálni a politikai realitásunkra. Szóba hozhatjuk a rendszert, amiben élünk. Elküldhetjük melegebb éghajlatra a politikusokat. Ez egy olyan történelmi kivétel, amit az emberiség nem túl régóta ismer.
A rendszerváltás után ebben az új közegben, a szabadság levegőjében tért vissza a magyar baloldal: újratöltve. És elvitték a „Kádár-nosztalgia” hátán az egész első évtizedet, sőt 15 évet. A posztkommunista hazai baloldal pontosan tudta, hogyan kell egy asztalnál ülni a diktatúra életformájában neveltekkel (vagy átneveltekkel). Persze a Kádár-nosztalgia csak a jéghegy csúcsa, a cukormáz.
A Horn Gyula által megformált „új” szocialista oldal egy kimondatlan hatalmi alkura épült a rendszerváltás győztesei és vesztesei között. Az új elit elengedte az állami újraelosztás gyeplőit (külföldi hitelekből), cserébe az emberek félrenéztek, amikor azt látták, hogy a régi elvtársak átülnek a Volgákból a Mercedesekbe.
Horn és a korabeli MSZP páratlan hatalomtechnikus volt, privatizációval, kedvezményekkel érdekeltté tették a „nyugatot”, kiegyeztek a rendszerváltókkal (SZDSZ), felvették az européer mezt, cukrot dobtak a szűkölködők elé. Miközben a liberálisok a kisebb államról álmodoztak, addig csendben jó szélesre tárták a magyar állam ölelő karjait.
Aztán jött a magyar baloldal új generációja. Akik csak a puha diktatúrát látták a new wave korszakban, azt sem elég jól. Menő arcok hasítottak az új, szabad gazdasági közegben a 90-es években. A jó családi, rokoni kapcsolatok segítettek az első milliónál. Aztán megy minden magától, ha nem vagy hülye.
Gyurcsány, Veres, Kóka. Honosították a Tony Blair-féle harmadik utas ideológiát, integrálták a politikailag korrekt liberalizmust. Kádár szellemével azonban nem találták a közös hangot. Értették a győztesek nyelvét, de süketek lettek a vesztesekre.
Önmagában nem ez a süketség okozta a magyar baloldal parodisztikus bukását. A hitelekre alapozott hatalmi mutatvány omlott be a 2008-as gazdasági, és ennek folyományaként az európai államadósság-válsággal. A hitelfelvétel és az arra alapozott „igazságosabb” redisztribúció volt ugyanis a baloldal másfél évtizedének elemi talapzata.
Kivételekkel telerakott adórendszer, „legyél te is 40 évesen rokkantnyugdíjas” akció, bőkezű beruházáspolitika stb. Az állam mindent megold.
Hol vannak a baloldali értékek ma? Hová lett a baloldal? Elillant, ahogy lassan kihalt a diktatúra reflexekbe oltott életformája, és összedőlt a rendszerváltás utáni, „új baloldal” hatalmi bázisa. Magyarul: elfogyott a pénz. A képzeletbeli pénz is. Ha nagyapám ma élne, aki tisztességes melóba belehalt bányász volt, valóban azt kérdezné: hová lett az, amiben hittünk? Hová lett az egyszerű emberek álma a szocialista „jobb világról”? És én csak azt tudnám válaszolni neki: az soha nem is volt, még ha igaznak hitték is.
Nem volt más, mint a hozzá hasonló, háborúban és szegénységben edzett melós emberek álma az életről – ahogy annak „lennie kellene”. A vad kommunista diktatúrák ebből az anyagból építik a legerősebb falakat. Ahogy az új posztkommunista hatalom is ezekkel az álmokkal foltozta be felfeslő részeit.
2016-ban a magyar baloldal egy szubkultúra. Politikai kisebbség intellektuális szórakozása. Nosztalgia. Egy árnyék. Üres nyelvi jel, jelölt/vonatkozási pont nélkül. És ez jól van így. Mert a magyar baloldalt akkor is csak álmodták, amikor uralkodott.
Tóbiás, Harangozó, Molnár, Szanyi. Tényleg tök mindegy.
A szerző szociológus