1848. szeptember 29-én Pákozd–Sukoró térségében állították meg a magyar főerők Jellasics horvát bán csapatait, amiről minden évben megemlékezik a Magyar Honvédség, hangsúlyozva: jogelődjének tekinti az 1848–1849. évi függetlenségi háború honvédseregét. Valóban ekkor született meg az önálló magyar haderő, de a szabadságharc eltiprását követően közel húsz esztendőt kellett várni arra, hogy a kiegyezés egyik feltételeként létrejöhessen a monarchián belüli önálló magyar hadsereg, a Magyar Királyi Honvédség.
1849 után nem sokan gondolták, hogy a Habsburg Birodalom sorozatos katonai vereségei vezetnek ahhoz, hogy Magyarország visszanyerje nemzeti önállóságát. Márpedig így történt, hiszen előbb az 1859. évi francia–olasz–osztrák, majd az 1866. évi porosz–olasz–osztrák háború veresége döbbentette rá Ferenc Józsefet: ha birodalma megtépázott tekintélyét vissza akarja állítani, ki kell egyeznie a magyarokkal. Erre ösztönözte a vaskancellár, Otto von Bismarck gróf is azon kijelentésével, miszerint „Ausztriával szembeni jövendő helyzetünk érdekében Magyarország nemzeti követeléseinek teljesítését, s a magyar alkotmány biztosítását fogjuk kérni.” A Német Szövetség feloszlott, a Majnától északra fekvő területek porosz hegemónia alatt hoztak létre szövetségi államot. Ausztria teljesen kiszorult a német egységből, ráadásul – győztes észak-itáliai hadjárata ellenére – olasz tartományait is elveszítette, nagyhatalmi befolyása pedig alaposan megtépázódott, amit belpolitikai nehézségek is tetéztek.
Amikor Deák Ferenc az uralkodó kérdésére kijelentette, az 1866. évi vesztes háború ellenére sem változtak a magyar nemzet követelései, a kiegyezés már csak idő kérdése volt. Az 1849 utáni neoabszolutizmus akkor ért véget, amikor Kossuth egykori huszárezredesét, a „szép akasztottat”, gróf Andrássy Gyulát az uralkodó 1867. február derekán kinevezte magyar miniszterelnöknek. 1849 óta tizenhét esztendő telt el, s ekkorra az uralkodóval megegyezést kereső nemzet és a ’48-ból jottányit sem engedő emigráció között végzetes szakadék támadt.
Maga a kiegyezés a jogfolytonosság elvére épült, így ismerte el az 1848. évi áprilisi törvényeket, ám az országgyűlés a nemzetőrségről szóló XXII. törvénycikket felfüggesztette, míg a védelmi rendszer átalakításának kérdésében nem születik érdemi döntés. Ezt a kérdést a kiegyezésről szóló 1867. évi XII. törvénycikknek kellett volna szabályoznia, ám annak vonatkozó paragrafusai – a kétértelmű megfogalmazás miatt – inkább nyitva hagyták: „11. § Ő Felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai folytán mindaz, a mi az egész hadseregnek és igy a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészitő részének, egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik. Ő Felsége által intézendőnek ismertetik el. 12. § De a magyar hadseregnek időnkénti kiegészitését s az ujonczok megajánlásának jogát, a megajánlás föltételeinek és a szolgálati időnek meghatározását, ugyszintén a katonaság elhelyezését, élelmezését illető intézkedéseket, az eddigi törvények alapján, mind a törvényhozás, mind a kormányzati körében, az ország magának tartja fen. 13. § Kijelenti továbbá az ország, hogy a védelmi rendszernek megállapitása vagy átalakitása Magyarországra nézve mindenkor csak a magyar törvényhozás beleegyezésével történhetik. Miután azonban az ily megállapitás épen ugy, mint a későbbi átalakitás is, csak egyenlő elvek szerint eszközölhető czélszerüen: ennélfogva minden ily esetben, a két ministerium előleges megállapodása után, egyenlő elvekből kiinduló javaslat fog terjesztetni mindkét törvényhozás elé. A törvényhozások nézeteiben netalán fölmerülhető különbségek kiegyenlitése végett a két törvényhozás egymással küldöttségek által érintkezik.”
A birodalom oszthatatlanságát jelképező, nemzetek feletti császári-királyi hadsereg megosztásáról, gyengítéséről Ferenc József és katonai vezetői hallani sem akartak. A bécsi katonai vezetés az újonnan alakult Honvédelmi Minisztériumban a főnixként feltámadó ’48-as magyar hadügyminisztériumot vélte látni, ezért a csapatokhoz olyan értelmű utasítást küldött ki, amelyben leszögezte: minden olyan kísérletet csírájában kell elfojtani, amely a hadsereg egységének megbontására törekszik. Franz Feiherr von John altábornagy, közös hadügyminiszter ez idő tájt dolgozta ki a császári haderő elodázhatatlan megújítását tartalmazó, az általános hadkötelezettségen nyugvó véderőtörvény tervezetét, amelynek alapján a hadsereg mögötti „második vonalként” népfelkelő alakulatokat kívánt felállítani. Andrássy ekkor állt elő azzal, hogy a magyar birodalomfélben a népfelkelés helyett nemzetőrség vagy belügyőrség alakuljon, cserébe garantálta, hogy a császári-királyi hadsereg egysége megmarad, zászlóival és német szolgálati nyelvével együtt, s az új véderőtörvényt elfogadásra ajánlja az Országgyűlésnek. Bécs azonban elzárkózott, tartott attól, hogy Andrássy bukása esetén magyar polgárháború törhet ki, és azt sem akarta, hogy egy önálló, magyar vezényleti nyelvű honvédség a többi nemzetiség számára példaként szolgáljon, ami a dualizmus válságához vezethet.
Az új honvédség szervezésével kapcsolatban több, egykori ’48-as tábornok és törzstiszt is elkészítette saját tervezetét, így Gelich Richárd, Görgei Artúr, Ivánka Imre, Klapka György és Vetter Antal. Munkáikat a magyar kormány igyekezett hasznosítani, de elsősorban gróf Andrássy Gyula érdeme, hogy a tárgyalások során keresztülvitte akaratát és szónoki tehetsége révén még Ferenc Józsefet is meggyőzte, Magyarország nem akar elszakadni Ausztriától, csupán állam- és közjogi méltóságának megfelelő módon óhajt önálló hadsereget létrehozni. Az uralkodó így fogadta el a magyar javaslatot, s 1868 decemberében szentesítették a véderőről, a honvédségről és a népfelkelésről szóló XL-XLII. törvénycikkeket. A honvédség vezényleti nyelve a magyar – Horvátországban pedig a horvát – lett, míg az egyenruhák tekintetében a ’48-as tradíciókat vette alapul.
A békeidők honvédsége akkor vált igazán első vonalbelivé, amikor nagyarányú fejlesztés eredményeként 1913-ban megkezdődött tüzérségének szervezése. A közös hadsereggel vállvetve ez a honvédség vívta meg a Monarchia nagy háborúját, majd jogutódja 1941–1945 között a Magyar Királyság utolsó háborúját.
A szerző hadtörténész