Hóman Bálintot a Fővárosi Törvényszék 2015. március 6-i, elsőfokú, jogerős döntésében felmentett az 1946-os népbírósági perében megállapított háborús bűntettek alól. Olyan vádakat olvasnak minden idők egyik legkiválóbb magyar középkorásza fejére, amelyekből – bár vitathatatlanul bírnak némi valóságalappal – többnyire a történeti ismeretek hiányában, illetve tendenciózus beállítással téves következtetéseket vonnak le, és azokat megfellebbezhetetlen igazságként hajtogatják. S mivel mindezt erős nemzetközi támogatással, újabban nyílt diplomáciai nyomásgyakorlással teszik, olybá tűnik, mintha a méltánytalanul és indokolatlanul a nyilas vezetőkkel azonos szintre helyezett – sokszor még náluk is kegyetlenebbnek láttatott – Hóman irányította volna 1944-ben az országot, ő lett volna a zsidóellenes intézkedések atyja, a deportálások „motorja”.
Eltekintve attól, hogy az ügyben megszólaló külföldi politikusok vajon mit is tudhatnak Hómanról, akinek a nevét mindeddig a magyar lakosság 95 százaléka sem ismerte, elgondolkodtató az is, hogy miért lett ekkora botrány a neki szobrot állítani kívánó kezdeményezésből. Ezt az emlékezetpolitikai viták nehezen indokolják, hiszen ezeket le se folytattuk: gyakorlatilag csak a Hómant bíráló – a forrásokat nem is ismerő – szavak hangzanak el a magyar médiában. Ráadásul a Hómant elítélő nyilatkozatokban a történeti emlékezet teljes egyoldalúsága mutatkozik: egyes szempontokat kiemelnek, másokat mindenestül elhanyagolnak. Így az emlékezetpolitikából mindinkább eltűnik az emlékezet, s csak a napi politika marad, az akié a múlt, azé a jelen – s minden bizonnyal a jövő is – szellemében. Ezáltal pedig óhatatlanul egy szélsőséges vagy afelé csúszó álláspont válik mérvadóvá.
Az újabb és újabb, egymás érveit ismétlő és fokozó, sommás értékelések ugyanis nem Hóman meglehetősen összetett személyiségével és munkásságával, hanem kizárólag a zsidósághoz való viszonyával foglalkoznak – azzal is erősen leegyszerűsítve. Figyelmen kívül hagyják például vitathatatlan érdemeit, melyeket historikusként és Magyarország vallás- és közoktatásügyi minisztereként (1932–1942; 1938–1939-ben rövid kihagyással) szerzett, ahogy azt is, hogy hibás politikai döntéseiért sokszorosan megbűnhődött. A súlyosan szívbeteg Hómant ugyanis – életfogytiglani fegyházra ítélésével – lassú és szenvedésekkel teli vegetálásra kárhoztatták, míg el nem hunyt 1951-ben, a leghírhedtebb ÁVH-s börtönben, Vácott.
Érdekes, hogy a mostani megmondóemberek sokkal keményebben bélyegzik meg őt, mint ahogy 1946-os perének népbírái tették. Nem múlik el nap, hogy ne hívnák föl rá a figyelmet, hogy Hómannak kulcsszerepe volt két zsidótörvény kidolgozásában és elfogadtatásában, többek szerint faji háborút indított, a zsidók elpusztítását helyeselte, sőt segítette és a végsőkig kitartott a nyilasok mellett. Néhányan már történetírói kvalitásait is megkérdőjelezik.
Mindezzel csak az a gond, hogy bár Hóman az 1938-as és 1939-es zsidótörvényeket megszavazta, miniszterként valószínűleg véleményezte is – a kormány tagjaként nehezen tehetett volna mást –, ezen túl azonban koncepciójuk kidolgozásához, megszövegezésükhöz, beterjesztésükhöz semmi köze sem volt, hosszú parlamenti vitáikban részt sem vett. Sőt, a második zsidótörvény előkészítése idején – amikor a kormánypárt zsidóbizottságának tagja volt, de a dokumentumok nem tanúskodnak róla, hogy hozzászólt volna a tervezethez – a korabeli sajtóhírek szerint óvott a további szigorításoktól, és annak parlamenti benyújtása előtt további egyeztetéseket javasolt. Hozzáteszem: szükséges (vagy a legkisebb) rosszként az első zsidótörvényt – s már komolyabb fenntartásokkal, de a másodikat is – a magyarországi zsidó vezetők és szervezetek többsége is elfogadta.
Hóman Bálint ugyan nem kezdeményezte, és nem alakította aktívan az állampolgári jogegyenlőséget durván sértő zsidótörvényeket, de vitathatatlan, hogy passzív, elfogadó magatartásával is hozzájárult a jogfosztás szentesítéséhez. Mindez azonban semmiképpen sem jelentette azt, hogy ő lett volna a holokauszt egyik előkészítője. Annak bekövetkezte ugyanis nem a jogfosztásokat valóban érvényesítő – ám a zsidók teljes vagyonelkobzását, életlehetőségeinek elvételét sohasem szorgalmazó – belső magyar fejlődés, hanem a külső beavatkozás, a német megszállás eredménye volt. Ha nem így lett volna, nem menekülnek – a magyar zsidótörvények meghozatala után – a környező országokból, sőt, még Nyugat-Európából is zsidók ezrei Magyarországra, ellenkezőleg: tömeges lett volna a magyar zsidók kivándorlása. A rendkívül ellentmondásos és torz helyzetet – amelyben a zsidók döntő többségének az életfeltételei a korlátozások dacára is sokkal kedvezőbbek voltak 1944. március 19-ig Magyarországon, mint Európa nagy részében – kiválóan jellemezte Márai Sándor 1949–1950-ben: „[…] a hivatalos körök, amelyek a nyilvánosság előtt tajtékzó szájjal fújták a zsidóellenes szólamokat, és valószínűleg szívükben is őszintén antiszemiták voltak, megmentették a németek és magyar cinkostársaik elől a nyolcszázezer lélekszámú magyar zsidóságot. […] A zsidótörvényes, a reakciós, a munkaszolgálatos Magyarország ezekben az években […] a környező és távolabbi államok számára a zsidóság és a politikai menekültek asyluma volt.”
Hóman Bálint konzervatív-liberális alapállását feladva az 1920-as években reformkonzervatívvá vált, majd az 1930-as évek vége fele mind inkább jobbra tolódott. A szélsőjobboldalig azonban soha nem jutott el, a nyilasokkal mindvégig feszült maradt a viszonya. Az első világháborúig filoszemitaként is jellemezhetnénk, ám a Tanácsköztársaság után a korábbinál sokkal kritikusabban viszonyult a zsidósághoz, s az 1930-as évek végére tényleg antiszemitává vált. Semmiképpen sem a szó mai értelmében, hiszen akkoriban Európa-, sőt világszerte az antiszemitizmus általánosan elfogadottnak, „politikailag korrektnek” számított, s kevés olyan jelentős politikusa volt Európának vagy az Egyesült Államoknak, akiket a mai fogalomhasználat alapján ne tekinthetnénk antiszemitának. Történetietlen próbálkozás a mai emberi jogi kívánalmakat számon kérni egy olyan korszakon, amikor ezek még ismeretlenek voltak.
Hóman volt az egyedüli a szabadlábon maradt politikusok közül, aki a német megszállást kemény hangú, a Német Birodalom teljhatalmú megbízottjához és követéhez írt levélben ítélte el. 1944 késő tavaszán és kora nyarán pedig eredményesen járt közben számos zsidó tudós és művész mentesítése érdekében. A felkínált miniszterséget határozottan elutasította, politikai szerepet nem vállalt, a megszállókkal nem kokettált. A nyilasok hatalomátvételét követően azért nem mondott le parlamenti mandátumáról, mert hite szerint a túlkapásokat csak így tudta szóvá tenni, s a vezetésével mintaszerűen fölépített, németellenes és baloldali tudósok sokaságát foglalkoztató Teleki Pál Tudományos Intézetet – amely a magyar békeelőkészítés tudományos munkálatait végezte – szintén így tudta megőrizni.
Szobra fölállításának egyedüli helyszíneként Székesfehérvárt vélem indokoltnak, mivel a megyeszékhely – amelynek 1932 és 1945 között országgyűlési képviselője volt – jórészt neki köszönhette, hogy az 1930-as években a legdinamikusabban fejlődő magyar várossá vált. Ugyanakkor azt tartanám helyesnek, ha a szobrára nyújtott támogatást egy gyűjtés révén teljes egészében visszafizetnék az igazságügyi tárcának és az önkormányzatnak, s a szobor feliratán jelezném, hogy Hóman olyan politikai hibákat követett el, amelyektől minden becsületes magyar és keresztény embernek el kell határolódnia. Ez még akkor is így van, ha a manapság ellene publicisztikai szinten hangoztatott vádak többsége hamis.
Bírálóit pedig figyelmeztetném, hogy az általuk – részben joggal – tisztelt példaképek, mint például Szabó Ervin, Károlyi Mihály, Lukács György, Nagy Imre működésének megítélésében hasonlóan kritikusan illene eljárniuk. Semmiképpen sem kívánom, hogy átkozzák ki őket, de ők se követeljék ezt azoktól, akik Hómant tisztelik. Ideje lenne végre elfogadni, hogy ki-ki a maga ideológiája, ízlése és vonzalma szerint, nyilvánosan emlékezhessen a vitatott, de politikai bűnözőnek nem tekinthető személyiségekre, akiknek tevékenységét nem a mai elvárások, hanem saját koruk szellemiségéhez mérten kell megítélni. Hóman Bálint cselekedeteinek Szálasival és más gonosztevőkkel való összevetése nemcsak Hóman történetírói nagysága miatt, hanem azért is elfogadhatatlan, mivel kultúr- és oktatáspolitikai működésének számos, évtizedekre, sőt egyes kérdéseikben máig meghatározó következménye volt. Akkor is, ha a nagypolitikába tévedve súlyos vétségeket követett el, amelyekért éppen eleget szenvedett és megbűnhődött.
A szerző történész-kutató,
Veritas Történetkutató Intézet