Arról, hogy Hollandiában megugrott az országból kiutasított migránsok által elkövetett bűncselekmények száma, rendszeresen tájékoztat a holland sajtó. Amiről viszont nem nagyon hallani: azoknak a kísérő nélküli, kiskorú menedékkérőknek a helyzete, akiket az erre szakosodott bűnszervezetek szexrabszolgaként szerveznek be a nyugat-európai prostitúciós hálózatba és szexiparba.
Az a tény is aggasztó, hogy az országból kiutasított menedékkérők nagy része (fiatalkorúak és felnőttek egyaránt) még a menekültügyi eljárás alatt vagy a kiutasítás után elhagyja szálláshelyét (megszökik vagy megszöktetik), és eltűnik az illegalitásban. Ez a helyzet évtizedek óta nem változott, sőt, a jelenlegi migrációs krízis alatt a probléma csak növekedett.
A hollandiai menekültszállókat, befogadóközpontokat a COA (Centraal Orgaan Opvang Asielzoekers – Központi Menedékkérő/Befogadó Szervezet) tartja fent. Ez a szervezet felelős a menedékkérők befogadásáért, ellátásáért és integrálásáért; a szállókon történik a menedékkérők elszállásolása mindaddig, amíg az IND (Immigratie en Naturalisatiedienst – Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal) nem dönt arról, hogy ki kaphatja meg a menekültstátust, és ezáltal ki maradhat Hollandiában.
Annak, akinek kérelmét elutasítják, vissza kell térnie a hazájába. A jelenleg is zajló migrációs krízis kapcsán a mai napig nem világos számomra az, hogy a nyugati vezető média és jogvédő szervezetek miért neveznek minden bevándorlót „menekültnek”? A szállókon tartózkodó, menedékkérelmet benyújtó személyek – az előzetesen lezajlott interjú alapján – arra az elbírálásra várnak, hogy eleget tesznek-e a menekültstátus kritériumainak. Ha a hivatalos szervek úgy döntöttek, hogy az illető jogosult a státusra, attól kezdve lehet a menedékkérőt menekültnek nevezni. Amíg ez az eljárás nem zárult le, menedékkérőről, bevándorlóról vagy migránsról beszélünk.
A kísérő nélküli kiskorú menedékkérők –szülők és család hiányában – sérülékeny és védelemre szoruló csoportot alkotnak, mégis, vagy épp ezért, leginkább ők válnak az embercsempészek és bűnszervezetek áldozataivá. Abban az időszakban, amikor ezzel a csoporttal dolgoztam, leginkább Nigériából, Angolából, Szomáliából, Eritreából, Etiópiából, Új-Guineából, Kongóból és Sierra Leonéból érkeztek a hollandiai menekültszállókra.
De jöttek afgánok, irániak, irakiak, kínaiak, sőt, orosz és mongol fiatal is volt közöttük. Annak megítélése, hogy ki volt igazi menekült, aki valóban háborús övezetből vagy veszélyzónából érkezett, és ki gazdasági bevándorló, aki a jobb élet reményében hagyta el az egyébként biztonságos hazáját, nem az én feladatom volt. Az intake (első interjú/beszélgetés) során az egyént és szükségleteit próbáltam feltérképezni, ami az integrációs folyamat első lépése volt.
Elutasított kérelem esetén pedig fel kellett készíteni őket arra, hogy el kell hagyniuk Hollandiát. Ugyanakkor a munkám során folyamatosan jelen volt egy frusztráló érzés, amitől nehéz volt szabadulni, és ami kérdéseket vetett fel a tekintetben, vajon tényleg egy jó ügyet szolgál-e az ember, mennyire vannak biztonságban ezek a fiatalok a szállón, és mi vár rájuk majd itt Hollandiában/Európában?
Az egyik zavaró tényező rögtön az volt, hogy a kísérő nélküli kiskorúak nagy része, akár a többi menedékkérő, embercsempészek segítségével, borzalmas körülmények között utaztatva és igen borsos árak fejében érkezett Hollandiába. A történetük kísértetiesen hasonlított egymásra (mondhatni, egy sémára íródott), és az elmondottak alapján gyakran kerültek saját magukkal is ellentmondásba. Akaratlanul felötlött az emberben az a gondolat: ha a „kiskorú” szülei meghaltak, ami gyakori eset volt, és nem maradt a családból senki, aki gondját tudta volna viselni, akkor vajon ki fizette ki az emberkereskedőknek a tetemes útiköltséget? A válasz mindig zavaros volt. Sejteni lehetett, hogy a menedékkérők egy (nagy?) részének a valós háttere (neve, életkora, menekülésének oka stb.) gyakran nem felelt meg a valóságnak.
Emellett a szállón olyan dolgok történtek, amelyek fölött az ember nem hunyhatott szemet. Sorra tűntek el például olyan kiskorúak is, akikről tudni lehetett, hogy nem önszántukból hagyták el a védelmet nyújtó szálláshelyüket…
A rizikócsoportba tartozó lányok voltak azok, akikről már megérkezésük után sejteni lehetett, hogy leánykereskedők áldozatai, akiket prostitúciós célra hoztak Európába. Velük kiemeltem foglalkoztam. Az afrikai lányok esetében köztudott volt, hogy leginkább a nigériai maffia szedte össze és építette be őket a prostitúcióba. Nemcsak Hollandia területén szórták szét ezeket a gyakran még valóban fiatalkorú lányokat, hanem például a szomszédos Belgiumban is.
Jellemző volt rájuk, hogy általában üres kézzel érkeztek, majd később egyre több olyan személyes tárgy került hozzájuk (ruha, ékszer, mobiltelefon), amelyeket heti zsebpénzükből nem szerezhettek be. A magatartásuk is megváltozott, visszahúzódóbbak lettek, bizalmatlanabbá váltak a szállón dolgozó személyzettel és a környezetükkel.
Gyakran hangzatos, könnyen megjegyezhető álneveken regisztrálták őket, amelyet a leánykereskedők aggattak rájuk. Szinte soha, semmilyen információt nem árultak el vagy adtak ki magukról másoknak. Az emberkereskedők hamis ígéretekkel és illúziókkal áltatták őket, azonkívül alaposan meg voltak félemlítve. Előfordult olyan szituáció, hogy fényes nappal jöttek értük leánykereskedők, és a szálló udvaráról tuszkolták be őket egy autóba, majd elhajtottak velük. A jellemzőbb eset mégis az volt, hogy reggelre virradóra tűntek el. A szállón dolgozó kollégákkal már csak az üres ágyat találtuk, és szomorúan konstatáltuk, hogy az éjszaka folyamán megint elvittek egy kiskorút…
Rendszeres volt a nemi erőszak is, amit még akkor követtek el rajtuk, amikor úton voltak Hollandia felé. De erőszakból származó nem kívánt terhességek a befogadóközpontokban is előfordultak. Majdnem biztos, hogy a táborban a bűnbanda tagjai is szét voltak szóródva, menedékkérőként regisztrálva; csakis így lehetett jól megszervezetten lebonyolítani a piszkos üzleteket. Nem riasztotta őket vissza semmi. A rizikócsoporttal foglalkozó erkölcsrendésztől tudtam meg azt is, hogy ezeknek a bűnözőknek megéri kockáztatni: ha lebuknak, nevetségesen alacsony büntetést szabnak ki rájuk Hollandiában.
A kísérő nélküli kiskorú csoport fiú tagjainak a pontos identitását szintén nem lehetett tudni. A történetük hasonló volt: a szüleik meghaltak (általában meggyilkolták őket, ami háborús viszonyok között elképzelhető), ezután az utcán éltek, majd jött az úgynevezett nagybácsi, jó ismerős vagy megmentő, aki segített nekik elmenekülni hazájukból. Sokan közülük még valóban kiskorúak voltak, de a csontvizsgálat alapján kiderült, hogy jó részük lényegesen idősebb.
Rajtuk látni is lehetett, hogy már felnőttek, a vizsgálatok tulajdonképpen csak megerősítettek ezt a feltételezést. Egy albániai „kiskorú”, aki egyébként később szintén megszökött a szállóról, egy őszinte pillanatában elmesélte például, hogy hány évet élt már korábban Olaszországban és Görögországban. Hogy miből? Arról nem szívesen beszélt, de célzott arra, hogy a drogkereskedéssel könnyen túl lehet élni. Volt példa a harminc, sőt negyven év feletti „kiskorúra” is, akik egyértelműen visszaéltek a védett csoportnak járó, kedvezőbb menekültügyi eljárás előnyeivel.
Azoknak, akiknek a kérelmét a menekültügyi hatóság elutasította, és nem kapták meg menekültstátust, elvileg el kellett volna hagyniuk a szállót, úgy, hogy önkéntesen együttműködnek a hatóságokkal.
Ezt az utat nagyon kevesen választották. A legtöbben még az eljárás folyamata alatt vagy közvetlenül a kiutasítás után eltűntek a szállókról. Ezeket a személyeket ezután már senki nem kereste. Sem a fiatalkorú lányokat, akik a leánykereskedők által beépültek a prostitúcióba, sem azokat a fiatalkorú és felnőtt bevándorlókat, akiket kiutasítottak az országból. A regisztrációs rendszerben a nevük után csak ez a hárombetűs rövidítés állt: MOB (met onbekende bestemming), ami azt jelentette, hogy az illető ismeretlen helyre távozott. Ők vagy eltűntek az illegalitásban Hollandiában, vagy továbbutaztak más nyugat-európai országba.
A szállón dolgozók gyakran érezték úgy, nemhogy megfelelő védelmet nem tudnak biztosítani a rájuk bízott sérülékeny csoportnak, de szinte tálcán kínálják őket a leánykereskedőknek és az erre szakosodott bűnbandáknak. Joggal tette fel az ember a kérdést önmagának: rendben van ez így? Hova vezet, kinek jó és kit szolgál ez a rosszul ellenőrzött és hézagos rendszer?
Természetesen voltak a kiskorúak között olyanok is, akiket család vagy rokonság várt Hollandiában vagy előfutárként érkezek Európába, hogy megalapozzák önmaguk, illetve, a majd később érkező családtagok jövőjét. Ezek a fiatalok motiváltabbak voltak, próbálták minél hamarabb elsajátítani a holland nyelvet, együttműködtek a menekültügyi szervezetekkel. Helyzetük reményteljesebbnek nézett ki, mint azoké, akikről már az elején tudni lehetett, hogy a rizikócsoport áldozatai, és akik egyik napról a másikra felszívódtak.
A holland menekültügyi gyakorlat egy kilátástalan szélmalomharc, és nagyon nem látni a végét.
A szerző pszichoszociális terapeuta, holland–magyar kulturális mediátor