Angela Merkel kristálytiszta Európa-párti eredményt emlegetett, Jean-Claude Juncker pedig szintén azt hangoztatta, hogy a holland választópolgárok az európai értékek mellett voksoltak március 15-én. „A hollandok arról szavaztak, hogy teret engedjenek-e a brexitet és Donald Trumpot mozgató erőknek. A válasz: egyértelmű nem. […] A kontinens élpolitikusai végre a jóra koncentrálhatnak, és méltóképp készülhetnek a Római szerződés aláírásának hatvanadik évfordulójára” – írja a Politico brüsszeli hírportál.
Valóban ennyire egyszerű a képlet, és Mark Rutte a szavazatok mindössze 21 százalékával mentette meg Merkelék Európáját? Régen rossz, ha Brüsszelben a holland parlamenti választások eredményéből merítenek erőt. Nem kellett politikai szakértőnek lenni ahhoz, hogy előre lássuk: Geert Wilders sosem kerülhetett volna hatalomra a legnagyobb Benelux államban.
A megoldás a politikai rendszer sajátosságai-ban rejlik, hiszen Hollandiában tradicionálisan nagy a kis és közepes méretű pártok száma, a végrehajtó hatalom létrejötte pedig minden esetben a pártok közötti egyezségek és a kompromisszumra való hajlandóság függvénye. Szinte példátlan, hogy egy-egy párt elérje a parlamenti többséget a 150 fős alsóházban, ez az immár harmadszorra a miniszterelnöki székbe kerülő Ruttének sem sikerült soha. Pártja, a jobbközép-liberális VVD 2010-ben a szavazatok húsz százalékát szerezte meg, a 2012-es előre hozott választások során 26,6 százalékkal gazdagodtak, idén pedig ennél is kevesebbet, a voksok mindössze 21 százalékát tudhatják magukénak.
Hollandiában tehát aranyszabály, hogy egy-egy politikus és párt csak akkor kerülhet hatalomra, ha vannak barátai. És egyvalamiben biztosak lehetünk: a toleranciára és liberalizmusra büszke Hágában Geert Wildersnek aligha akadnak. Hiába az európai menekültválság és a terrorcselekmények, már a választásokat megelőzően világosan látszott, hogy a platinaszőke politikus egyedül maradna a csúcson, hiszen a választásokon induló másik 27 párt egyike sem fogna össze vele.
Egyes szakértők szerint a Szabadságpárt támogatottsága épp emiatt indult lejtmenetnek a választások előtt: a szavazók tudták, hogy feleslegesen voksolnának Wilders pártjára, így elfordultak tőle. És ha ez nem lenne elég, maga a politikus is tisztában volt a szinte lehetetlen kihívással, lapunknak adott tavaly októberi interjújában elhessegette a kérdést, hogy lehet-e Hollandia következő miniszterelnöke, és inkább leszögezte: a választások még messze vannak.
Wilders tehát nem kihagyta a ziccert, hanem sosem volt nála a labda. Ebből a szempontból érthetetlennek tűnik a brüsszeli örömtánc, hiszen akár úgy is értékelhetnénk a választások eredményét, hogy jelen pillanatban Hollandia második legerősebb pártja az a Szabadságpárt (PVV), amelyik a mecsetek bezárásával fenyeget, nyíltan diktátorként emlegeti Recep Tayyip Erdogan török elnököt és bűncselekményként tekint a Korán birtoklására.
A PVV pártprogramjában a holland törvényekkel szembemenő bevándorlók kettős állampolgárságtól való megfosztása is szerepelt, sőt, a Szíriát megjárt dzsihadistákat egyszerűen nem engednék be az országba. Ami az Európai Uniót illeti, Wilders üzenete mindig is világos volt: vissza akarja szerezni az irányítást a Benelux állam felett, így mielőbb megvalósítaná a nexitet (Hollandia uniós távozása).
Lehet a hollandiai liberálisok győzelmével példálózni, de akárhogy is nézzük, a bevándorló- és unióellenesek a 2012-es eredményekhez képest öt mandátummal növelték a parlamenti férőhelyeik számát (Ruttéék ezzel szemben nyolc képviselőt vesztettek), és 1,3 millió voksot gyűjtöttek össze. Tényleg nagy bajban van az Európai Unió, ha a populizmussal szembeni végső diadalként értékelik a Hágából érkező eredményeket. Ráadásul Wilders olyan holland nagyvárosokban végzett az élen, mint Maastricht vagy Rotterdam, utóbbiban épp a választásokat megelőzően szabadultak el a törökellenes indulatok.
Az Ankarával kialakult viszály is hozzájárult Rutte magabiztos győzelméhez, a holland miniszterelnök meglehetősen kemény fellépést tanúsított a török kormánnyal szemben, majd be is zsebelte a szavazatokat. Kár lenne tagadni, hogy a józanságáról híres kormányfő elképesztő népszerűségnek örvend Hollandiában, ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy az utóbbi fél évben bár árnyaltan, de átvette a bevándorló-ellenesek érvkészletét.
Ki gondolta volna, hogy a török–uniós menekültalkut tető alá hozó Rutte valaha ankarai minisztereket fordít vissza az országból? Majd Európa egyik multikulturális fellegvárában közli: ha az érkezettek nem képesek megfelelően integrálódni, el lehet hagyni Hollandiát. A legfrissebb sajtóinformációk szerint tavaly épp Mark Rutte és Angela Merkel kötött titkos, szóbeli menekültalkut Törökországgal, és tettek ígéretet évi százezrek befogadására.
A mainstream holland pártokra tehát egyértelműen hatással voltak a szélsőséges hangok, ezért nagyot tévednek, akik a populizmus európai temetőjeként emlegetik a tulipánok földjét. Inkább fogalmazzunk úgy: a toleranciára épülő választási rendszer működőképesnek bizonyult, és Hollandiában elmaradt a brexitméretű pofon.