A logikai szemfényvesztés legelterjedtebb módja az, ha egy vitatott témában egy érintőleges erkölcsi követelményt értékelünk fel, amely a nézetkülönbségek középpontjába helyezve minden más értékelési szempontot relativizál. Amikor Magyarország kormánya Európában elsőként felismerte, hogy az illegális bevándorlók seregével szemben határozott védekező állást kell fölvennie, féktelen gyalázkodások özönét vonta magára, melynek középpontjában az a doktrína állt, mely szerint a jólétet élvező európai polgárok erkölcsi kötelessége, hogy a százezres tömegekben hömpölygő afrikai, közel-keleti és ázsiai migránsok seregének új hazát biztosítson. Szentségtörésnek bizonyult, ha valaki, mint például Orbán Viktor, felvetette, hogy az ellenőrizhetetlen emberáradatban, amely erőszakkal igyekszik utat törni magának hazánkon át az Európai Unió gazdagabb államai felé, a közbiztonságot akut módon veszélyeztető, rossz szándékú elemek is elvegyülhetnek.
A józan helyzetfelmérés, mellyel Magyarország felettébb gyanús stratégiai célok kivitelezésének szabott határt, a frusztrált matrónát, Viviane Redinget – volt EU-biztost – 2015 őszén egy, a Die Welt által közölt interjúban a következő gátlástalan kirohanásra késztette: „Orbán jogszerű igényeket vegyít idegengyűlölettel, diszkrimináló nézetekkel (…) Ezzel az emberi méltóság semmibevételéről tesz tanúságot (…) eljött az ideje, hogy kérdésessé tegyük pártja, a Fidesz helyét az Európai Néppártok tömörülésében.” Féktelen dühében olyan hangzatos szavak pufogtatásával támadta Reding a magyar kormányzatot, mint emberi méltóság, szabadság, felelősség, igazság, szolidaritás stb. Eközben úgy tett, mintha személyesen képviselne egy hatalmat, amely szuverén módon dönt erkölcsi értékek odaítéléséről vagy megvonásáról.
Kórusban szidták Magyarország menekültügyi politikáját Redingen kívül más felelős politikai személyiségek is. Többek közt Matteo Renzi, Werner Faymann, Francois Hollande, akiknek politikai karrierje alig egy évvel később már leáldozóban volt – nyilván nem azért, mert országukat népük akaratának megfelelően kormányozták.
A Die Welt szócsövén át harsogott fülünkbe az Atlanti-óceán túlpartjáról a Princeton University történelem- és háborúkutató tanára, Jan T. Gross is, aki arról a „szégyenletes idegengyűlölő magatartási módról” igyekezett meggyőző képet festeni, mellyel „kelet-európai” államok mutatják ki hálátlanságukat az EU iránt, „pedig 1989 óta, és különösen belépésük után, 2004-et követően, roppant mennyiségű pénzügyi juttatásokban részesültek kohéziós alapokból. Mégsem hajlandóak segíteni a második világháború utáni legnagyobb menekültkrízis megoldásában.” Erkölcsi leckéztetését Gross a következő rémtörténettel tetézi: „Az EU egyik tagállamának, Magyarországnak kormánya teljesen nyilvánvaló módon bántalmazta az egész világ szeme láttára a menekültek ezreit. Orbán Viktor miniszterelnök nem lát okot rá, hogy másképpen cselekedjen (…) azt mondja, senki sem formálhat magának alapjogot jobb élethez.” Könnyen megfigyelhető, hogy egy nem éppen elmés konstrukcióval igyekszik Gross képtelen állításainak valós hátteret teremteni: Orbán Viktor valóban kijelentette, hogy az illegális bevándorlók jogi fedezet nélkül követelnek olyasmit, ami nem jár nekik alapjogon. Ha pedig ez a közismert állítás igaznak bizonyul, akkor igaz kell legyen az is – így az illogikus felépítmény –, hogy „Magyarországon ártatlan menekültek ezreit bántalmazzák a miniszterelnök utasítására”.
Mr. Gross tudja bizonyára azt is, hogy a kohéziós alapból folyósított összegek nem tekinthetők jótékony adakozásnak az EU részéről, hanem szerződésben rögzített ellenszolgáltatást valósítanak meg. Ha nem származna haszna a gazdaságilag fejlettebb Nyugatnak a számára általunk biztosított vámmentes áruforgalomból, a felvásárolt, majd leépített iparágakból és szabad tőkeáramlásból, egy fillért se juttatna hazánknak, mint ahogy 1989 után sem részesített egyetlen kelet-európai államot sem önzetlen adományban.
Elfogulatlan szemlélődők számára úgy tűnhet, hogy a 2015-ben folytatott vita mára már tárgytalanná vált, hiszen eltűntek azok a viharzó tapssal fogadott háborús menekültek, akik Európában kerestek élhető új hazát, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megfeleljenek a befogadó államok elvárásainak. Helyettük egy másfajta népség uralja ma a német közérzetet, mellyel Merkel híressé vált „megbirkózunk vele” kijelentése is új értelmet nyert. Komoly anyagi terhek árán kell az adófizetőknek eltartani munkára be nem fogható migránsok százezreit, a belügyi szervek pedig minden korábbi elképzelést felülmúló biztonsági intézkedésekkel kényszerülnek fellépni a közbiztonság megromlása, nem utolsósorban a szexuális zaklatások ellen.
Az újonnan kialakult helyzetben szükségessé vált a közmédia és a fősodratú sajtó véleményformálói számára egy paradigmaváltás, mely abban áll, hogy megmondóembereik újabban nem öltik magukra önszántukból a buták szerepét, hanem már hiszékeny klienseiket tekintik hülyének. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a terv nem vált be, mint az a tény, hogy az egy éve még mai értelmükben ismeretlen kifejezések – fake news (hamisított hírek) és Lügenpresse (hazugságsajtó) – mára már közhasználatú szavakká váltak a német nyelvterületen. Egy tavaly júniusban felröppent „news” arról számol be, hogy egy szír menekült az utcán 150 ezer eurót talált, amit nyomban leadott a talált tárgyak irodájában. Ez a megható történet, mely szerint a köztudatban kétes jellegű tulajdonságokkal felruházott migránsok olyan nemes cselekedeteket hajtanak végre, melyekre a helybeli lakosság többsége nem képes, csodálatos módon megsokszorozódott. Egyre-másra számoltak be az elmúlt nyár folyamán helyi és központi hírlapok migránsokról, akik az utcán vagy másutt négy számjegyű pénzösszegeket találtak, és ahogy illik, leadták a rendőrségen. Előfordult olyan is, hogy valaki egy ajándékba kapott szekrényben talált 150 ezer eurót. Erről az esetről egy újságíró fényképes riportot is készített – pechjére, mert egy szemfüles olvasó megállapította, hogy az ábrázolt szekrény olyan nagy, hogy csak darabokba szedett állapotban szállítható és tárolható.
A német közmédia látszólag elfogadta az egyre hangosabb kritikát, mely szerint túlságosan egyoldalú módon közli a szerkesztőség a véleményeket, ahelyett, hogy szabad vitának biztosítana lehetőséget. Ebben a szellemben készül újabban az ARD heti adása, a Hart aber fair (Keményen, de sportszerűen), melyben a népszerű moderátor, Sandra Maischberger vendégei vitáznak aktuálisan felmerülő témákról. Első pillanatra úgy tűnik, hogy Merkel hatalmi apparátusa valóban becsületes módon helyt ad egymásnak ellentmondó véleményeknek is. Például arról, hogy valóban létezik-e hazugságsajtó, mi a teendő, ha egy migráns bűnözővé válik, van-e értelme a burkaviselet betiltásának, jogos követelés-e a mohamedánok részéről, hogy ott építsenek maguknak minaretet, ahol akarnak, létezik-e még keresztény kultúra Németországban. Úgy tűnik, hogy mindez egy dicséretre méltó kifejeződése a szabad véleményformálásnak. Mégsem az, aminek látszik! Az adás valós célja abban áll, hogy szalonképessé tegyen bizonyos, minden jóérzésű polgár számára abszurdnak minősülő véleményeket, melyek más úton nem kaphatnának nyilvánosságot. A mindent felülmúló álnokság abban áll, hogy Maischberger úgy tesz, mintha egymással egyenlő értékű, egyformán elterjedt nézeteket állítana egymással szembe. Pedig az adás célja csak az, hogy elszórja Németországban a teljes morális felbomlás írmagjait.
Ne essünk abba a tévedésbe, hogy a sajnálatra méltó embertípust, melyet a fent nevezett személyek képviselnek, a mi korunk termelte ki. E különös szerzetekhez intézte szavait Rotterdami Erasmus A balgaság dicsérete című művében már a középkorban is: Mit törődtök ti azzal, hogy benneteket az egész nép kifütyül, ha elégedettek vagytok magatokkal?
Csak a balgaság képes arra, hogy ilyen szabadságot teremtsen.
A szerző kutató-pszichológus
