A sajtó és a média ideáltipikus esetben egyfajta független közvetítő közeg volt az állam és a társadalom között, ám alapvetően mégiscsak a társadalomhoz szólt, a társadalom tartotta el a lapok megvásárlásával, a médiumok használatával. Ebből következően a sajtó kezdettől fogva a hatalom ellenőrzését volt hivatott ellátni, feltárva a politika belső működését, ellentmondásait, a korrupciót, a panamákat, a hazugságokat, a tömegek félrevezetését stb. A sajtó tehát – elvileg – a hatalmi fékek és ellensúlyok egyikének számított, bár soha nem lehetett negyedik hatalmi ág – mint ahogyan sokan állították és állítják –, mert működését éppen a hatalom diktálta jogszabályok alakították.
A sajtó és a média hatalmi kontrollfunkcióját csak egyetlen esetben tudta és tudja képviselni: ha nem manipulálja a tényeket, az információkat, ha „az igazat és csakis az igazat” tartja szem előtt. Nem véletlen Deák Ferenc válasza arra a kérdésre, hogy milyen sajtótörvényre lenne szükség. A haza bölcse azt mondta, a sajtótörvénynek egyetlen mondatból kellene állnia: hazudni nem szabad. A sajtó tehát velejéig demokratikus alapintézmény, amely nélkül nem képzelhető el modern demokrácia.
De vajon ebből a tankönyvízű leírásból mi valósult meg? Nem pusztán idealisztikus elvárás az egész, ami csak a mesében vált valósággá? Kétségtelen: a sajtó és a média szinte megszületésétől fogva kettős, sőt hármas harapófogóban küszködött, próbálta megőrizni függetlenségét – több-kevesebb sikerrel. Mind a gazdaság, mind a politika, mind a társadalom szereplői igyekeztek rátenni a kezüket az egyes médiumokra, befolyásolni, manipulálni, irányítani, birtokolni akarták azokat.
A gazdasági, piaci elit egészen egyszerűen lapokat, televíziókat, rádióstúdiókat stb. vásárolt meg és tulajdonosként terjesztette ki hatalmát az egyes csatornák és orgánumok felett – ez a folyamat napjainkra meghatározóvá vált, miután a globális pénzügyi elit szinte az összes, nemzetközileg meghatározó kereskedelmi csatornát és sajtóorgánumot megvásárolta és irányítja. Emellett a politikai hatalom is gyakran „elcsábul” és az államilag pénzelt közszolgálati csatornákon keresztül igyekszik befolyását kiterjeszteni a szerkesztőségekre.
De a civil társadalom sem áll távol attól, hogy hatást gyakoroljon a médiára, például ilyen befolyásolási szándék az, amikor külföldről pénzelt civil szervezetek próbálják manipulálni a sajtót hamis információk terjesztésével. Az egyik legkirívóbb példa erre Fekete-Győr Andrásnak, a Momentum Mozgalom vezetőjének egyébként felháborító behatolása az Origó.hu szerkesztőségébe és az egyik újságíró félreérthetetlen megfenyegetése azzal kapcsolatban, hogy miről „ildomos” írnia vagy nem írnia a lapjában.
Piaci, politikai és civil szereplők egyaránt bombázzák tehát a médiát már évtizedek óta, és akár le is gyűrhették volna már, azonban volt egy kegyelmi időszak, amikor a nyugati sajtó és médiavilág szinte az ideális, deáki elvárásoknak megfelelően működhetett: ez volt a hidegháború korszaka. Ekkor ugyanis, 1946-tól 1989-ig kialakult és működött a kétpólusú világrend, egyik oldalon a szovjet típusú, kommunista tervgazdasággal és a politikai diktatúrával, másik oldalon a szabad piacgazdasággal, demokráciával és emberi jogokkal. A kommunista táborban a mindenható, diktatórikus pártállam nemes egyszerűséggel bekebelezte és totális irányítás alá helyezte az újságírást, megszüntetve ezzel független, közvetítő szerepét, így a média az állam részévé vált.
Ezzel szemben kellett megmutatnia a „szabad világnak”, a Nyugatnak, hogy ezen a térfélen demokrácia van, a sajtó is szabad és független, az újságírók szabadon megírhatják a tényeket, manipuláció és hazudozás nélkül. Emlékszünk még azokra az időkre – nem voltak túl régen –, amikor a BBC-re, a CNN-re és társaira úgy gondoltunk mint az igazság és a tárgyilagosság, pártatlanság bajnokaira? Emlékszünk, hogy a kilencvenes – talán még a kétezres – években is követendő példaként, eszményszerű modellként beszélt mindenki ezekről az orgánumokról?
Holott ma már be kell látnunk: pusztán a körülmények szerencsés összejátszása folytán működött néhány évtizedig a nyugati ideáltipikus modell, a független tájékoztatás modellje. Köszönhető volt ez annak, hogy a Nyugatnak bizonyítania kellett a világ előtt: nemcsak gazdaságilag, de politikailag, kulturálisan és a sajtószabadság kérdésében is messze felette áll a kommunista rendszernek. Ezért „fogta vissza magát” a politika, ezért engedték az „objektív” tájékoztatást a sajtónak (döntően persze a kommunista rendszer kritikáját illetően) a nagy médiamogulok, a globális piac urai, ezért nem „fenyegetőztek” álcivil szerveződések és mozgalmak.
A fordulat azonban megtörtént. A kommunista rendszer bukása után a globális uralmi körök már nem érdekeltek a sajtó és média objektivitásában, a pártatlan és független tájékoztatásban. Új, globális világrendet kívánnak létrehozni, és ennek megvalósításához olyan médiumokra van szükségük, amelyek előkészítik, felkészítik az embereket szerte a világ minden részén egy kozmopolita világtársadalom kialakulására, amelyben új, egységes kultúra és vallás formálja majd a mindennapokat. Az embereket tehát nem tájékoztatni kell a tényekről, hanem formálni, átalakítani őket az új, globális víziónak megfelelően.
Vagyis a médiának innentől kezdve nem a tényekről kell tájékoztatnia az embereket, hanem arról, hogy hogyan kell gondolkodni a tényekről. A globális elit vízióinak, a globalizmusnak megfelelően új valóságlátást (vagy világlátást) kell meghonosítani – ez válik a nemzetközi média elsődleges funkciójává. Tájékoztatás helyett valóságértelmezés, tények bemutatása helyett tények láttatása.
Bámulatosan szólta el magát néhány hete Zbigniew Brzezinski volt nemzetbiztonsági főtanácsadónak, nem mellesleg David Rockefeller mellett a Trilateláris Bizottság egyik alapítójának a lánya, Mika Brzezinski, az MSMBC tévécsatorna műsorvezetője.
Egy műsorban a Trump által terjesztett állítólag hamis tényekről panaszkodott és arról, hogy Trump így kontrollálni tudja a tényeket, továbbá azt, hogy az emberek mit hisznek. „(Holott) ez a mi feladatunk” – mondta elégedetlenül. Vagyis a média feladata: kontrollálni, hogy az emberek mit hisznek. A CBS-hírek egykori elnöke, Richard Sabant már pár évvel ezelőtt így fogalmazott: „A mi feladatunk nem az, hogy azt adjuk az embereknek, amit akarnak, hanem hogy azt adjuk nekik, amit mi fontosnak tartunk.”
Valóság nevű nagybátyánk elköltözött, eljött helyette a Nagy Testvér, aki vigyáz ránk. Jól látszik ez hazánkban is, ahol a balliberális média ezerrel csatlakozott a globális valóságcsináló elvárásokhoz. A médiát a nyugati világban – tisztelet a nagyon fontos kivételeknek! – a XXI. század elejére magába szippantotta a globális elit, és elszakította a társadalomtól, a tényektől. Az igazán fontos kérdés ezek után az, hogy mit szólunk mindehhez mi, közép-európaiak, akikből még nem veszett ki a dolgok megismerése utáni vágy, a fake news (koholt hírek) helyett a valóság iránti tisztelet. Ami biztos: nem szeretnénk, ha mások mondanánk meg nekünk, hogy mit gondoljunk Európáról, a migrációról, a nemzetről és a világról.
Azt majd megmondjunk mi a világnak.
A szerző politológus