Az első világháború a központi hatalmak – a császári Német Birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia, Bulgária és az oszmán Török Birodalom – katonai vereségével végződött 1918 őszén. Németország és Bulgária elveszítette területének tizennégy, illetve tíz százalékát, nagy összegű jóvátételt kellett fizetniük, és hadseregeik létszámát 100 ezer és 20 ezer főben maximálták a békeszerződésekben. A török szultanátus összeomlott, elvesztek a levantei, mezopotámiai területei, csak a Musztafa Kemál vezette háborús ellenállással sikerült enyhíteni az eredetileg nagyon szigorú békefeltételeken. A Monarchiát a győztes antantországok felosztották, a modern Ausztria, Csonka-Magyarország és a kisantant államai ekkor születtek meg a Habsburg Birodalom hajdanvolt territóriumán.
Rögtön a vesztesekre nézve igen kedvezőtlen békediktátumok aláírása után megkezdődött a felelőskreálás az egykori központi hatalmak államaiban. Közhelyszerű módon Paul von Hindenburg német tábornagy nevéhez kötődik az úgynevezett tőrdöféselmélet, amely szerint nem a hadseregek veszítették el a háborút a frontokon, hanem a hátországban lezajló baloldali forradalmak támadták hátba a seregeket és húzták ki a harcoló alakulatok katonái alól a háború megnyeréséhez szükséges szilárd bázist.
E feltevés szerint a hátországból érkező merényletig minden rendben volt, és csak az időn múlt, hogy a központi hatalmak mikor nyerik meg a nagy háborút. A hindenburgi elmélet Magyarországon is termékeny talajra talált a népköztársaság és a Tanácsköztársaság sikertelensége, valamint Trianon következményeként.
Akik hisznek ebben az elképzelésben, arra szoktak hivatkozni, hogy győzelemre állt a központi hatalmak katonai szövetsége, amit azzal látnak bizonyítva, hogy 1918-ban seregeink külföldön állomásoztak, megszállták a Balkán-félsziget jelentős részét, Belgiumot, a Baltikumot, Lengyelországot, Ukrajnát, valamint francia és olasz földön húzódtak a lövészárkok. Ebben benne foglaltatik az az elképzelés, miszerint ha egy hadsereg idegen földön áll, akkor győzelemre áll. Csakhogy ez nem egy kötelező érvényű történelmi törvény, ilyenek ugyanis nincsenek.
Ez a világháború volt az első modern totális háború, amikor nemcsak a harcoló katonák és a hadszíntérré váló tartományok, hanem a teljes társadalom megszenvedte a háború borzalmait, csupán a harcok által közvetlenül nem érintett hátországban tartózkodó lakosság nélkülözéseiről, szenvedéseiről nincs elég információnk, mivel egy-egy háborús korszak utólagos történetírása, történelemoktatása a frontokra koncentrál, nem a társadalmi állapotokra. Viszont egy háború és következményének megértéséhez önmagában nem elégséges a felvonulási tervekre, csatákra, hadjáratokra fókuszálni, a hadak mögött álló társadalmi jelenségeket is vizsgálni kell.
A harcok befejezésének és a forradalmak kirobbanásának centenáriumi évfordulóján fontos tisztázni, milyen állapotok alakultak ki a csataterektől messze, a monarchiabeli Magyarország belső vidékein.
Már 1914 karácsonyán világítás és fűtés nélkül közlekedtek a vonatok. Közhely, de jól jellemzi a helyzetet, hogy az anyagháború elhatalmasodásával leszerelték a harangokat és rézkilincseket, hogy katonai célra beolvasszák. 1917-re beköszöntött a nyersanyaghiány: nem volt elég szén, vasérc és kőolaj, ami visszavetette a hadiipari termelést, miközben éppen ebben az évben lépett be a háborúba az Egyesült Államok a hatalmas gazdasági-ipari kapacitásával.
E kihívással szemben a Tisza Istvánt váltó fiatal miniszterelnök, Esterházy Móric gróf hamar szembesült azzal, hogy nem tud új emberi és anyagi erőforrásokat csatasorba állítani – két hónap után be is adta lemondását. Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter legfőbb gondja 1917 őszén az volt, hogyan lássa el tüzelőanyaggal az oktatási intézményeket. Ha nem lettek volna sztrájkok, a gyárak a nyersanyagok hiánya miatt is leálltak volna.
A tömeges katonai behívás munkaerőhiányt idézett elő az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt. Utóbbit hadifoglyoknak a parasztgazdaságokba, nagybirtokra való kirendelésével próbálták megoldani. Tisza és Wekerle Sándor háborús kabinetjei kényszerűségből rekviráláshoz is folyamodtak, ha nem látták más módját a szükséges élelmiszerkészlet összegyűjtésének. 1918. június 4-ről 5-re virradóra, majd a következő éjszakákon az ország északkeleti régióiban talaj menti fagy volt, amely elpusztította a termés egy részét (Bécsben, Berlinben még rosszabbak voltak a közélelmezési állapotok).
E problémák jól jellemezték a haderő ellátási gondjait is, hiszen kihatottak arra. Az 1917. őszi caporettói áttörés után a Monarchia seregeit hónapokig a menekülő olaszoktól zsákmányolt készletekből etették, ruházták fel és látták el munícióval. Ezen győzelem nélkül az osztrák–magyar hadsereg akár már hónapokkal korábban összeomolhatott volna ’18 októbere előtt. A generálisok megírták jelentéseikben, hogy a lerongyolódott, kiéhezett hadak nem fogják tudni katasztrófa nélkül átvészelni 1918–1919 telét. Sőt, a Monarchia közös hadseregének vezérkari főnöke, Arthur Arz von Straussenburg tábornok már 1917 végére prognosztizálta hadserege szétesését.
A Magyar Királyság – ideértve Horvátországot is – lakosságának több mint a felét nemzetiségiek alkották. A szerb és román identitású állampolgárok rögtön gyanúsakká váltak, mihelyt anyaországaikkal háborúba keveredtünk. A hadbíróságok több alkalommal végeztek ki kémkedéssel vádolt szerb és román származású magyar állampolgárokat. A frontokhoz közel fekvő régiókban a polgári közigazgatást katonai váltotta fel, annak minden negatív vonásával, következményével egyetemben. Az állampolgár az ily módon érintett vidékeken alattvalóvá változott.
A sajtót országszerte cenzúrázták, a szabadságjogok egy részét felfüggesztették, a hadiüzemek, államvasutak dolgozóit megfosztották sztrájkjoguktól, munkásaik felett hadbíróság ítélkezett a polgári helyett. A románok 1916-os erdélyi betörése miatt minimum kétszázezren – nagyrészt székelyek – menekültek el otthonukból az ország biztonságos középső vidékeire, feladva a leckét a kormányzatnak, hogyan gondoskodjon róluk.
Az első világháború éveiben folyamatos infláció által vesztette el értékét az aranykorona, az addig stabil magyar fizetőeszköz. Aki korábban hitelt vett fel aranykoronában, az papírkoronával könnyen törleszthette, de aki bérből élt, az életszínvonala zuhanásával szembesült.
Magyarország 18 és 50 év közötti férfilakosságának soraiból 3,8 millió fő kapott behívót, akik közül 660 ezer elesett, 700-800 ezren megsebesültek és ugyanennyien hadifogságba kerültek. Anyák, feleségek, lányok ennyi apáért, férjért, fiúért aggódtak hosszú időn keresztül. A katonák – addig családfenntartók – a hátrahagyott szeretteik megélhetése miatt tépelődtek. A posta, a megjelenő veszteséglisták rengeteg tragikus hírt továbbítottak, amit otthon millióknak kellett lélekben feldolgozni. Sok asszonynak jobb esetben a hadisegélyhivatal, rosszabb esetben a prostitúció jelentett egzisztenciális segítséget. Tömegek kerültek függő helyzetbe az állam helyi végrehajtó szerveinek jóindulatától.
A háborúnak mindent alárendelő Tisza István így vált fokozatosan az ország leggyűlöltebb emberévé, miniszterelnökként őt tették felelőssé a nélkülözésekért, a férfiak frontra küldéséért, vérveszteségükért. A háború első napján bevezetett cenzúra egyetlen dolgot nem korlátozhatott: a képviselők országgyűlési felszólalásait. Az 1915 végétől kritikus hangot megütő Károlyi Mihály gróf népszerűsége együtt emelkedett Tisza népszerűségének zuhanásával.
Az őszirózsás forradalom a népszerűnek miniszterelnökséget, a gyűlöltnek halált hozott. Hazánk visszanyerte szuverenitását. A királyságot népköztársaság váltotta fel, de a közjogi átalakulás nem tudta megfékezni a spanyolnáthajárványt, csak ’18 novemberében 50 ezren haltak meg emiatt Magyarországon. Ahogy az új államforma nem jelentett megoldást az élelmiszer- és tüzelőhiányra sem, tehát maradt a bukott rendszertől tanult módszer: Károlyi is rekviráltatott.
A frontokról hazaözönlő katonáknak elegük volt a háborúból, közülük sokan akartak önkényesen elégtételt venni otthon maradt szeretteiket ért sérelmekért. Vidéken a fosztogatások, az erőszak mindennapos jelenségnek számított, az új demokratikus rendszer karhatalma több mint ezer embert végeztetett ki, mire a közbiztonság országszerte helyreállt.
A meghirdetett, de elhalasztott demokratikus választások, a politika balratolódása, a közélelmezési gondok belpolitikailag, a csehszlovák, román, szerb csapatok bevonulása, az antant követelései külpolitikailag ásták alá a köztársasági elnökké előlépett Károlyi Mihály presztízsét. Kezdeti népszerűsége és széles körű politikai támogatottsága tovaszállt a várva várt, de beteljesületlenül maradt remények miatt.
A politikai inga tovább lendült balra, de Tisza Istvánt senki sem sírta vissza.
A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa