A közigazgatás alaptermészete az önkorlátozást nélkülöző mennyiségi növekedés. Létszámát nem csökkenti, önmagát nem tudja vagy nem akarja megreformálni. Megvan azonban az a képessége, hogy kapacitásait a kormány igényeihez igazítsa. A politikai kormányzás hatékonysága 2010 óta javul. Kérdés, hogy a közigazgatásban is megtörtént-e a hatékonysági fordulat.
Az ezredfordulót követően az államok nagy részében az erős kormányzás kultúrája kezd kifejlődni. Ez ellenpontja a korábbi évtizedek neoliberális kormányzásának, amely a legitim kormány felelősségét összemosta a „sokszereplős” döntési folyamatokkal. A kollektív döntések asztalánál egyre több helyre volt szükség a bankszektor, az NGO-k (nem kormányzati szervek), az EU- és IMF-képviselők, valamint a különféle rendű, rangú szakértők végtelen hosszú sorának.
A 2008-as pénzügyi világválságból kijózanodva eszmélt rá a tehetséges politikusok kisebbsége és az emberek többsége, hogy az államkormányzás módjában 180 fokos fordulat kell. A „mindenki kormányzása”, a magánérdekek végtelen sokszínűsége együttesen sem válik közérdekké, sőt idővel a közérdek kárára, az emberek ellenében fejti ki hatását. A nemzetközi bank- és médiavilág által legyengített kormányok kora leáldozóban van. Az államot és az állami irányítás felelősségét megbecsülő, a legitimitás szilárd talaján álló új kormányzás ideje jött el.
Magyarországon a 2010-es fordulatot követően elkezdődött az erős kormányzás korszaka, mely stratégiai jövőképet ad és a politikai eredményességet tekinti prioritásnak. A politológia nyelvén a jobboldali-konzervatív kormányzati értékrend hol gyorsabb, hol lassabb térnyerésének lehetünk tanúi. Az erős kormányzást – az aktív és cselekvő állam ideájával – intenzív politikai alkotómunka jellemzi. Hol „rombolva épít”, hol az erős kormányzást gyengítő bevett hatalmi viszonyokat bontja meg, demokráciavitákat is vállalva ezzel. A stratégiai távlatokat átfogó, célratörő, alkotó és innovatív munka, a közpolitikai kísérletek és az intenzív jogalkotás válnak a kormányzás jellemzőivé.
Fel kell tennünk a kérdést, hogyan szolgálta és szolgálja mindezt a magyar közigazgatás? A közigazgatás jellemzője, hogy technokrata tervezést és végrehajtást biztosít a kormányzati munkához. A tisztviselők a hatósági munkában ügyfelek millióival találkoznak. A közigazgatás ugyanakkor egy autonóm világ, a tisztviselők zárt világa. Pártatlanul és elfogulatlanul, de hűen kell szolgálniuk a mindenkori kormányt. Bizonyos történelmi állandóság van jelen a közigazgatási szervezetben: mindig nagyobb, lassabb, bürokratikusabb, mint ahogy azt az emberek és a politika szeretné.
A nemzeti kormány 2010-ben és 2014-ben is közigazgatás-fejlesztési programot alkotott. A cél mindig a hatékonyabb közigazgatási szervezet, létszám és eljárásrend kialakítása volt. Ennek ellenére 2010-hez képest mostanáig a tisztviselők létszáma és a közigazgatási bérek költségvetési kiadási tétele folyamatosan és jelentősen nőtt.
A hatékonyság azt jelenti, hogy egyre kevesebb erőforrással egyre jobb eredményeket érünk el. A jobb eredmények jöttek: a közigazgatással ma elégedettebbek az emberek, mint bármikor a rendszerváltás óta. Az adózási adminisztráció elektronizálása, az ügyfélkapu és a kormányablakok szolgáltatásai javították a közigazgatás megítélését az ügyfelek körében. Mindezt azonban a közigazgatás 2010 óta folyamatosan növekvő személyi és pénzügyi erőforrásokkal és jelentős európai uniós forrás felhasználásával állítja elő, azaz a hatékonysági fordulat még nem történt meg.
A számok önmagukért beszélnek. 2008-ban 105 ezer tisztviselő dolgozott, 2018-ban már több mint 113 ezer. Ebből a központi közigazgatásra 54 ezer tisztviselő jut. Bértömegük nyolc év alatt 50 százalékkal nőtt. Mindebből megállapítható, hogy a tisztviselői létszám és költségvetés növekedett, miközben csökkennie kellett volna.
Elfogadhatatlan ez a folyamat, hiszen a digitális technológia és az e-ügyintézés fejlődésének együtt kellene járnia a közigazgatási létszám fokozatos csökkentésével. Évi 250 millió ügyirat elektronikus intézés tárgya ma már, ám ennek az eredménynek egyelőre nyoma sincs a létszám alakulásában. Eközben a digitalizációval párhuzamosan a közigazgatási személyzet évről évre történő jelentős csökkentését olyan országok, mint Ausztria vagy Németország már tíz évvel ezelőtt megkezdte és tervezetten folytatja.
Az erős kormányzás kiszélesítette a politikai kreativitás területét, így a technokrata-szakértő közigazgatásnak egyre kisebb szerep jut. Kétségtelen, hogy a kormányzati munkában a „bürokratikus elem”, azaz szabálykereső-szabálykövető végrehajtó szemlélet szükséges, de egyre kevésbé elégséges. A politikai kormányzás aktivitása ma már kevesebb szakértői és végrehajtói feladatot igényel a közigazgatásban a korábbinál. A feladatcsökkenés a szabályozási és adminisztratív terhek mérséklésével is együtt jár, noha még mindig ezek a terhek húzzák vissza hazánkat a nemzetközi és regionális versenyképességi rangsorokban.
Az emberek, különösen az újabb generációk digitális tudása szintén lebontja a klasszikus bürokratikus formákat, sőt a közigazgatást egyfajta társadalmi ellenőrzés alá vonja. Belátható, hogy a kisebb létszámú közigazgatásnak kisebb bürokráciával, gyorsabban kell működnie, csökkentve a költségeket és az ügyfelek ügyintézési időráfordítását.
Összességében elkerülhetetlen, hogy az átalakuló politikai és technológiai környezet mérsékelje a közigazgatás létszámát, méretét. Az aktív politikai kormányzás jelentős részben már átvette a közigazgatás klasszikus funkcióit a közpolitikai tervezésben is. Stratégiai hiba, ha az infotechnológia terjedésével párhuzamosan a közigazgatás a fizikai térben (infrastruktúra, eszköz, létszám) tovább növekszik.
A Pareto-elv szerint egy szervezetben 20 százalékos kapacitástöbblet mindig jelen van. A digitális korszakváltás az államokat menthetetlenül egy posztbürokratikus időszak felé tereli. Ez azzal jár, hogy a közigazgatás és a közszolgáltatások nagy része a virtuális térben zsugorodik össze. Ezért a kormánynak minden oka megvan arra, hogy határozott, merész jövőképpel rendelkezzen a saját közigazgatását illetően. Bonaparte Napóleon szerint a közigazgatás átalakításához nagyobb bátorság kell, mint a háborúhoz. Az idő eddig őt igazolta.
A szerző egyetemi tanár, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem dékánja