Kilencvenéves lett a Magyar PEN Club, és ezt a Német PEN Club provokációnak tekintette. Az ünnepelt meghívta ünnepi rendezvénysorozatára a német társszervezetet, de a remélt vendégek helyett egy nem épp szépirodalmi rangú, kurta levél érkezett: nem vegyülünk veletek.
Merthogy a magyar központ működése elidegenítette a makulátlan germánokat. A PEN-chartára hivatkoztak, miszerint a budapesti centrum nem teljesíti azt a nemes célkitűzést, hogy a békésen munkálkodó emberiségért küzdjenek, az osztály-, faji és etnikai gyűlölködés ellen. Azért nem állítják, hogy a magyar PEN Club ez utóbbi csúnya dolgokat pártolná, de nincsenek megelégedve a harciasságuk intenzitásával.
Konkrétan a magyar kormány menekültpolitikájának sürgős elítélését hiányolják. Ebből pedig azt a következtetést vonták le, hogy a magyar testvérszervezet nem elég elkötelezett a kisebbségi jogok mellett.
Aztán kiugrik a szög a zsákból: már három éve, a kies Izlandon megmondta a Nemzetközi PEN Club, hogy a nemzeti szervezeteknek távolságot kell tartaniuk a nemzeti kormányoktól, különben nem elég nemzetköziek. Ennek ellenére Szőcs Géza elnök még mindig miniszterelnöki főtanácsadó. Vagyis – sugallják – Szőcsnek vagy a tanácsadóságtól kellene megválnia, vagy az elnökléstől. Nem világos előttem, hogy „nagyobb távolságot tartva” miért változna hirtelen az ellenkezőjére a véleménye, de ez nyilván csak költői felvetés. A zárómondat nem hagy kétséget: Szőcs „egyenesen ellenezte néhány erőfeszítésünket, például a menekültelosztásról” – úgyhogy nincs helye a (nemzetközi PEN) klubban.
Úgy vélem, némely primitíven aktuálpolitizáló szaktárs miatt – már csak Kosztolányi, Hubay és a többiek kedvéért sem – nem engedhetjük a levesbe ezt az értékes irodalmi hagyományt. Külön blamázs, ha a céltábla visszalő.
Szőcs vérbeli íróként tételesen reagált a bárdolatlan levélre, s ezt az irodalmias terjedelmet az ellendrukker magyar portálok külön sérelmezték is. Ilyeneket írt: „Le kell szögeznünk: írót vagy újságírót gondolatai miatt már hosszú ideje nem ér bántódás Magyarországon. Mi azonban változatlanul úgy vélekedünk: akkor fogunk állást foglalni a kormányzat ellen, ha hatalmi agresszió érné az írókat, az újságírókat.
A világ számos országában torolják meg a véleményszabadságot – a PEN jóformán már nem is igen tesz egyebet, mint tiltakozik az itt is, ott is börtönbe zárt írók sorsa miatt. Ezzel a valósággal összevetni a magyar helyzetet – előítéletek alapján – megdöbbentő elfogultságra vall, amelyet méltatlannak ítélünk.” Valamint: „Vajon miféle faji, nemzeti vagy osztálygyűlöletről van szó? Őrültek a magyar társadalomban is akadnak, ugyanúgy, mint mondjuk az idegenek ellen bűnszövetkezetet létrehozó gyilkos német rendőrök soraiban. Ezekért a sajnálatos, elítélendő, de szerencsére elszigetelt akciókért felelőssé tenni a kormányzatot vagy a PEN-be tömörült írókat: nem vall elfogulatlan judíciumra.”
Bizony nem. Épp ezért nem árt tisztába kerülnünk a polémia szereplőivel sem. Prof. Dr. Josef Haslingerről, a Német PEN Centrum elnökéről mindenképp megemlítendő, hogy osztrák születésűként lett a nagynémet klub első embere. Az ilyesfajta határátjárás nem példátlan a német praxisban. A magam részéről furcsállom ugyan, ha egy szépíró azzal próbálja tekintélyében emelni magát, hogy dr. és prof. bővítményeket biggyeszt a neve elé, de talán hivatalnoki, kvázipolitikusi minőségét kívánta hangsúlyozni tudományos kvalitásaival.
Mindenesetre ez csak ráerősít a soraiból áradó kioktató felsőbbrendűségi tudatra, ami egy német anyanyelvű írástudótól különösképpen kínos. Írói munkássága (terroristák a bécsi operabálon, amerikai szociológiai esettanulmány, cunamikrónika, fiktív szlovák jégkorongozó élettörténete) tarkabarkának tetszik, de nem érdektelen. Noha még a szovjet megszállás alatt született, gondjai és témái nyugatias gondok és témák.
Ellentétben Szőccsel, aki telibe kapta a múlt század második felének egyik legkeményebb európai diktatúráját, Haslinger egész eddigi életében történelmi szélárnyékban élt. Mint ilyennek, a PEN Club mozgalom szellemiségét követve előre kellene köszönnie a Ceausescu által üldözött Szőcsnek, és megtiszteltetésnek kellene tartania, hogy a társaságában lehet.
Szőcs ugyanis a kegyetlen tények alapján a gyakorlatban emberi jogi hős, míg Haslinger elméletileg, a német és osztrák jóléti állam melengető, bolyhos öléről próbál az lenni, kínosan vulgárpolitikai eszközökkel. Az a melengető, bolyhos öl pedig lassacskán kihűlőben van: a friss hírek szerint Haslinger szűkebb hazája, Alsó-Ausztria fővárosa, Graz immár a terrorizmust ideológiai szintre emelő szalafista központ; az elnök úr egyetemi munkahelye, Lipcse pedig a belső német elégedetlenséget kifejező Pegida egyik fő bázisa.
Volna mit sepregetnie Haslingernek a saját portája előtt is, nem is szólva a központilag cenzúrázott német sajtóról, melyről ha nemcsak ír, hanem olvas is, tényszerű adalékokat kaphat honfitársa, Udo Ulfkotte Megvásárolt újságírók című szakmaszociográfiájából. Ugyanez a szerző A menekültipar című könyvében foglalkozik azzal a német vállalkozók számára is extraprofitot hozó üzletszerű tevékenységgel, amely az olyan, differenciálatlan idegenellenességet szajkózó humanisták „hasznos ostobaságára” épít, mint amilyen Haslinger úré.
Így aztán különös fénytörést kap az a haslingeri célkitűzés, amelyet Szőcs így karikíroz: „Ha minden ország PEN-szervezetét arra biztatjuk, hogy bírálja a saját kormányzatát, nemsokára lángban fog állni minden a PEN-központok körül.” S így értelemszerűen kontraproduktív lesz a fennkölt békeharc. Szőcs kissé sértődött is a rövid emlékezetű, hálátlan prof miatt: „Ceausescu diktatúrája alatt, amikor a román titkosrendőrség kis híján likvidált (…), azon kevesek közé tartoztam, akik a Romániában élő németek jogaiért – kulturális jogaikért is – saját szabadságomat kockáztattam. (…) Míg sorsomért Nobel-díjas tudósok, amerikai szenátorok és nemzetközi szervezetek emeltek szót, nincs ismeretem arról, hogy a német PEN-központ megszólalt volna.
Nem volt véleménye a falurombolási tervekről sem, amelyek egyebek mellett az erdélyi és bánsági német falvakat is végzetesen érintették volna.”
A magyar elnök mindennek tetejébe – az eredetiben csupa nagybetűvel – párhuzamot von a nemzeti szuverenitást felülírni kívánó (negyedik?) birodalmi törekvésekkel: „Azt gondolom, az emberiség minden problémája abból fakad, ha megpróbáljuk más emberek, szervezetek vagy nemzetek életét irányítani, a közösség életébe beavatkozva, gyámkodni akarva fölöttük.” Nem is szólva arról, hogy „ha a militáns iszlám nézeteire gondolok a zsidó közösségekkel kapcsolatban, még problémásabbnak látom Európa jövőjét”.
Szőcs ehhez Konrád György The New York Times-beli aggodalmait hívja segítségül. Elvégre Konrádot még Haslingernek is illik ismernie: a kilencvenes években (nyilván megfelelő távolságot tartva az SZDSZ országos tanácsától) a Nemzetközi PEN Club elnöke is volt.
A hazai ballib szemléző portáloknak ez a Konrád-idézet valahogy nem érte el az ingerküszöbüket. Még a végén igazuk lesz az aggodalmas németeknek: Magyarországon tombol a cenzúra?