Politikai elemzők ideológiától és pártszimpátiától függetlenül állítják: hacsak valami nagy földindulás nem történik addig, a jövő tavaszi választásokon legfeljebb az jelenthet némi izgalmat, hogy a Fidesz–KDNP újfent kétharmados többséget szerez-e az Országgyűlésben, vagy meg kell elégednie a felessel. Ahogy a dolgok most állnak, ellenzéki összefogás híján több nagyhangú, de csekély támogatottságú régebbi és újabb pártocskának reménytelen megugrania a parlamenti küszöböt. Jelenleg átvinné viszont a túlélést jelentő magasságot a gyurcsányista DK, ami szemlátomást nyugtalanítja a Botka Lászlót miniszterelnök-jelöltként kezelő, a Jobbikkal fej fej mellett küzdő MSZP-t. Sőt, a két közös gyökerű balpárt még nyilatkozatháborúba is bonyolódott, aminek, kibicként szemlélve – eltekintve a fogak csikorgatásától –, kétségkívül van némi szórakoztató jellege.
Amikor Botka felbukkant az országos páston, azzal próbálta megragadni a politikailag közömbös vagy közönyös választók figyelmét, hogy rögvest kizárta az együttműködést Gyurcsány Ferenccel. Az exkormányfő pedig abban a pillanatban elfogadta politikai ellenfeleként (miközben átmenetileg mintha el is feledkeztek volna az elárvult Orbán Viktorról).
Gyurcsány szerint Botka színre lépésével markánsan megváltozott az MSZP és a DK viszonya. (Ezek szerint addig jónak ítélte.) Sőt, a Botka-programnak nemcsak az fontos eleme, hogy szembemenjen Gyurcsánnyal, hanem mindazzal is, ami 2002 és 2010 között történt. S mindjárt itt az első vidám talány: vajon hol töltötte Botka azt a pazar nyolc évet?
A poéngyár az MSZP-s vagyonadóötlet bevetése után lépett magasabb szintre. Botka abból a meggondolásból, hogy az MSZP-vel egyedül, nem pedig tarkabarka balkoalícióban akar választást nyerni, tortaszeletelés helyett újabb tortaszeletek sütögetése mellett döntött. De hogyan lehet bevonni új, passzív, a feltételezések szerint valaha szocialista hívő szavazókat? Leginkább demagógiával.
Adódott volna például a feltétel nélküli alapjövedelem ötlete, ám ezt egyrészt az ilyen-olyan liberálisok szorgalmaznák, s már el is sütötték; másrészt nem működik benne sem a szociális populizmus (a gazdagok is kötelezően megkapnák), sem az irigységfaktor (úgy adni, hogy aki kapja, kiváltságosnak érezze magát). Kizárásos alapon maradt a Robin Hood-mintájú logika: fizessenek a gazdagok.
Ekkor tette a milliárdos Gyurcsány azt a maliciózus megjegyzést, hogy ő többet (460 milliót) adózott egyetlen évben, mint amennyit Botka egész életében keresni fog. Máskor is előfordult már, hogy a nagyot mondó pártelnök egy szellemesnek vélt élc kedvéért elhamarkodott, kontraproduktív kijelentésre ragadtatta magát – ezúttal is hasztalan körítette olyasmivel, hogy bár nem ért egyet azzal a politikai nézettel, hogy „fizessenek a gazdagok”, de visszautasítja, hogy ez azért lenne, mert ő is a gazdagok közé tartozik. A vagyonadó kampánytémává emelését pedig összekötötte Molnár Gyula MSZP-elnök korábbi célkitűzésével, miszerint legalább kétszázezer támogatót kell elvenniük a DK-tól.
Gyurcsány ezt ugyan nem tekinti problémának, hiszen úgy véli, a politika végeredményben a pártok versengéséről szól, de azért az MSZP kapott mindjárt a nyakába egy sajtótájékoztatót, hogy lepaktált „a fideszes vadászokkal”, továbbá építési alvállalkozónak szegődött egy MNB-alapítványhoz.
Az MSZP pedig visszalőtt, hogy igen, épp az olyan alakok miatt kell a vagyonadó, mint Gyurcsány, akinek több közterhet kell viselnie, mint másoknak.
Ha az Antall-kormány annak idején megalkotta a körkörös védelem doktrínáját, ez alighanem a körkörös támadás taktikája. Mindenki mindenki ellen, de főleg az MSZP és a DK, azzal a kiemelt teóriával, hogy a másik ebből vagy abból az okból a Fidesz zsebében van. Az ilyesmit persze nem szokás bizonyítani: Gyurcsány kérkedése mögött is az a tudat alatti büszkeség lappanghat, hogy ő nem szorul rá, hogy megvegyék kilóra.
Kiszólására azonban váratlan helyről, valahonnan a bokrok közül kapott egy fájdalmas szúrást, mégpedig a baloldali belvilágban mindig olyan otthonosan mozgó Juszt Lászlótól: „És az meg sem fordult a fejedben, hogy Botka esetleg jól adja majd férjhez a lányait, s lesz egy kőgazdag bankár veje, aki segít neki megtollasodni?” Az ember ebben a fázisban már tényleg a kabaréban érzi magát: hiszen ki is volt az, aki olyan jól nősült, hogy kőgazdag állami bankár anyósra szert téve indíthatta el üzleti karrierjét, amelynek folyományaképpen ma évi félmilliárdot adózhat?
A Gyurcsány-féle agytröszt mindenesetre épp a pártelnök miatt nem állhatott be a szociálpopulista voksvadászatba: másféle demagógia után kellett néznie. Egészségügyi témában kilencvenhétszerezné hát meg a momentumosok helyi népszavazásos húzását, ami persze nem eredeti politikai innováció, de hát az LMP sem izgatta magát ilyesmivel a Paks-témában. Amire a DK rájött, az az, hogy elvileg érdemben össze lehetne kötni a dolgot egy folyamatos országjárással: nem is az a lényeg, hogy megvalósulnak-e a helyi voksolások vagy nem, hanem a hosszan kitartott médiafigyelem, a tematizálási automatizmus.
Úgy sejtem, a parlamenti küszöb megugrása érdekében ezt az aprómunkát fáradhatatlanul végeznék is egy álló éven keresztül – mindez viszont azzal járna, hogy a Molnár Gyula-féle kétszázezres „rablás” a töredékére csökkenne.
Vagyis vagyonadó ide, vagyonadó oda, a Botka-féle álom aligha teljesedne be: mégiscsak egyezkedni kellene Gyurcsánnyal, belenyugodva a Fidesz továbbszolgálásába.
Mindennek az általános felismeréséig azonban alighanem kilőnek még egymásra néhány tárat – s az a gyanúm, hogy korántsem vaktölténnyel. Mintha a bibliai Káin és Ábel viaskodna egymással – de ki kicsoda közülük?
Valaha egy pártban nyomultak, együtt is vitték kis híján csődbe az országot. Ha igaz, hogy a politikában előbb-utóbb összenő, ami összetartozik, ez most itt egy olyan fázis, mikor azt tapasztaljuk: szétmállik, ami összetartozott.
