Gratulálunk, Monsieur Hollande, ön nyert. Ugyan nem a kormányzati teljesítményével, nem a nemzet hatékony szolgálatával, nem a francia hagyományok ápolásával, még csak nem is a szocialista párttagság akaratának megfelelve. Inkább azzal szemben, intrikával, félrevezetéssel, de kétségtelen, hogy legnagyobb ellenfeleit a papírformára alaposan rácáfolva legyőzte, és sikerült megakadályoznia, hogy az újkori francia történelem leggyengébb elnöki teljesítménye – ahogy az egy liberális demokráciában elvben elvárható lenne – politikai fordulatot eredményezzen.
Ez figyelemre méltó teljesítmény, talán csak Borisz Jelcin 1996-os (újra)választásához hasonlítható. Ő volt önhöz foghatóan népszerűtlen elnök (fél évvel az elnökválasztás előtt alig 3 százalékra mérték a támogatottságát), s ki tudta mégis ütni a nyeregből riválisait. E választások kapcsán fogalmazta meg utólag a győzelem képletét Jelcin kampánystábjának egyik politikai technológusa, Gleb Pavlovszkij: a győzelem képlete a szakértői tudás mozgósítása, plusz az információs tér feletti uralom, plusz az ellenfél lépéseinek blokkolása, plusz a tömegmédiumokban való jelenlét túlsúlya, plusz az eliten belüli dominancia.
Nincs új a nap alatt. Hollande úr, az ön kamarillája pontosan ezekkel a módszerekkel élt. Emmanuel Macront a bankszféra legprofibb szereplője adta kölcsön az elnöki adminisztráció, majd a kormány számára, s végül az ő szakértői imidzse vált az elnökválasztási kampány egyik fő motívumává. Marine Le Pent és az ellenoldalon Jean-Luc Mélenchont az információs tér feletti uralom, a hatékony politikai tematizáció szorította be a szélsőségesség ketrecébe, tartalmi mondanivalójuktól függetlenül választhatatlan alternatívának bélyegezve őket.
A Fillon-dosszié kiszivárogtatásával az elnöki adminisztráció blokkolta legesélyesebb ellenfelét. Macront bármiféle formális politikai hátország hiányában a média sztárolása tette potens elnökjelöltté. Végül a francia elit pártszínezet nélkül, szinte egyhangúan zár össze Macron támogatása és Marine Le Pen kiszorítása érdekében.
Jelcin esetében mindemellett még a leadott voksok egy részének eltérítése is szükségeltetett, miután a trükkök százai sem voltak elegendőek a romlott szavatosságú idejű elnök újként való elsózására. A nyílt választási csalást, amit Jelcin esetében az oly demokratikus Nyugat diszkréten félrenézve több alkalommal is elnézett, ön, fájdalom, nem alkalmazhatta, viszont bevetette a friss erő trükköt. Ez kétségkívül némi nagyvonalúságot, belátást igényelt öntől, annyi realitásérzéket, amennyi az ön legnagyobb potenciális ellenfelében, Francois Fillonban az ön szerencséjére nem volt meg.
S hogy az információs tér feletti uralom meg a tömegmédiumokban való jelenlét túlsúlya mi mindenre képes, azt mindennél fényesebben bizonyította, ahogy független, friss erőként sikerült eladni azt az Emmanuel Macront, aki gazdasági és pénzügyi tanácsadóként, valamint az Élysée-palota főtitkárhelyetteseként nemcsak az ön elnöki stábjának meghatározó tagja volt, de gazdasági miniszterként konkrét felelősséget viselt azért a megszorító politikáért (üzletbarát reformok), amely miatt önnek nulla esélye maradt az újrázásra.
Az, hogy ezek után éppen őbenne látták a Hollande-korszak trükkös átmentésének zálogát, sok mindent elmond pártja szocialista karakteréről. Amiként az is, hogy a párton belüli (érthető) elégedetlenséget megtestesítő Benoit Hamonnak, pártja hivatalos jelöltjének az előválasztáson aratott győzelme után milyen leplezetlenül fordítottak hátat az ön miniszterei és a szocialista elit prominensei. Mert szép dolog a demokrácia, ha a demosz azt akarja, amit az oligarchikus elit, ha nem, hát vessen magára.
Mindenesetre az a tény, hogy Macront ilyen sikerrel fel tudták építeni – szemben mondjuk Bajnai Gordonnal vagy Mario Montival –, baljós képet fest a francia nemzet szellemi-lelki állapotáról.
Ha még a mostani második fordulóban nem is, a jövőben még lehet igen komoly jelentősége annak, hogy Mélenchon az információs tér uraival szembeszegülve nem szólította fel híveit Macron támogatására a patás ördög, Marine le Pen győzelmének megakadályozása érdekében.
És lehet jelentősége nemcsak amiatt, mert a két rendszer- és elitkritikus jelölt együtt már ma is negyvenszázalékos támogatottsággal bír, hanem azért, mert a legfiatalabb (18–24 éves) választói korosztályban Le Pen 21, Mélenchon 30 (!) százalékot kapott, miközben Macron és Fillon együtt csak 27-et. Nem kell túl élénk fantázia annak elképzeléséhez, hova vezethet az, ha ilyen társadalmi-politikai közhangulatban Macron elnökként ugyanazt a Rotschild-szabású gazdaságpolitikát próbálja továbbvinni, mint Hollande gazdasági minisztereként.
Az ámítás után az elkerülhetetlen lelepleződés felettébb sarkos reagálásra tudja késztetni a megvezetett választópolgárokat; erről Gyurcsány Ferenc mesélhetne érdekes dolgokat harmadikutas elvtársának. Ha minden marad a régiben, s amíg formálisan működnek a demokrácia intézményei, Le Pen vagy Mélenchon, vagy valaki más, elitellenes-karizmatikus politikus támogatottsága elérheti a kritikus tömeget.
Macron kétségkívül az elit jelöltje. Kérdés, megelégszik-e ezzel, mentora pályafutásából a logikus tanulságot levonva, s csupán egy ciklusra tervezve, avagy a nemzet elnöke (is) kíván lenni. Végül is volt már rá példa a kapitalizmus történetében, hogy az elit belátta a tartalmi engedmények szükségességét.
Franklin D. Roosevelt példája mutatja, hogy a metternichi józan számítás (sok mindennek meg kell itt változnia ahhoz, hogy minden maradhasson a régiben) a modern korban is segíthet a fenyegető társadalmi robbanás elkerülésében. És persze miközben fennkölt megemlékezéseket tartunk az Európai Unió hatvanadik születésnapja alkalmából, nem feltétlenül egzotikus ötlet az alapító nagy hármas szociális piacgazdaság koncepciójának leporolása sem.
S hogy Jelcin példájára is visszautaljunk, az általa kijelölt utód, Vlagyimir Putyin is szakított mentora irányvonalával, politikája középpontjába a társadalmi stabilitás helyreállítását téve.
Még nem tudhatjuk, lesz-e Macronból francia Putyin. Ha nem, marad a további radikalizálódás.
A szerző újságíró
