Mi az igazság? – kérdezte Pilátus Jézustól, és ez a kérdés azóta sem hal el. Újabban az igazság kérdése Karl Popper és a „nyílt társadalom” eszméjének kapcsán kerül elő. Mielőtt szemügyre vennénk, mit is takar ez a kifejezés, ismerkedjünk meg magával Popperrel. Ő egy múlt századbeli, bécsi születésű szocialista gondolkodó, aki később Londonban tanított filozófiát. Írásai megannyi embert inspiráltak Soros Györgytől a volt belga miniszterelnök Guy Verhofstadtig, aki 2007-ben hosszas előadásban méltatta. Popper legfőbb munkája A nyílt társadalom és ellenségei. A munkát röviden így lehetne összefoglalni: a tudás gyarapszik. Minden igazság valójában csak addig igazság, amíg azt meg nem haladjuk: egyfajta próba szerencse alapon pedig eljutunk a lehető legjobb társadalomig, amely a lehető legnagyobb jólétet és szabadságot biztosítja polgárainak. Könyvét a nácizmus és a kommunizmus ellen (is) írta.
A konzervatív olvasó is nehezen felelne talán a kérdésre: mi ezzel a gond? Felemelné bárki a szavát ma a jólét és a szabadság ellen, vagy hirdetné bárki büszkén, hogy ő „zárt társadalmat” akarna? Ám a kérdés már önmagában téves. A jólét mint a kemény munka és a magántulajdon eredménye, illetve a szabadság nem Popperrel kezdődött. A magántulajdon, az egyéni szabadság és a felebaráti szeretet a zsidó-keresztény kultúra alapja, és ezek olyan alapvető, maguktól értetődő és megingathatatlan örök igazságok, amelyek szintúgy szemben álltak a múlt század gyilkos eszméivel.
Popper azonban nem akart ezekhez az alapokhoz nyúlni, ugyanis szerinte nácizmus és a kommunizmus közös vonása nem az alapvető igazságok megtagadása, hanem éppen az, hogy ezek az eszmék egyetlen igazságban hittek. A nácik számára a nácizmus volt az egyetlen igazság, a kommunisták számára pedig a kommunizmus. Ebből azonban Popper nem azt a következtetést vonta le, hogy az egyetlen igazságnak valami másnak kellene lennie, hanem hogy ezek szerint az a rossz, ha valaki hisz bármifajta igazságban. Kik tehát „a nyílt társadalom ellenségei?” Nem a nácik és a bolsevikok maguk, hanem mindenki, aki egy igazságban hisz.
Ilyenek azonban nagyon sokan voltak. Arisztotelész szerint az igazság az, ami a dolgok állásának megfelel: ami nem felel meg a valóságnak, az hazugság. Aquinói Szent Tamás hasonló definícióját adta az igazságnak, de még így gondolkodott az amerikai elnököt, Donald Trumpot és a republikánus házelnököt, Paul Ryant inspiráló Ayn Rand is. Ha elfogadjuk, hogy az igazság a dolgok objektív állása, akkor tudjuk, hogy a nácizmus és a bolsevizmus objektíve téves eszmék: az emberi élet szentsége természeti törvény, és nem ölhetjük le embertársainkat származásuk vagy osztályuk miatt.
Az érv azonban fordítva is működik. Ha kiegyeznénk abban, hogy nincs egy igazság, akkor voltaképpen elfogadhatnánk a nácik vagy a kommunisták „igazát” is igazságként. Melyek szerint a zsidó koncentrációs táborba, a polgár gulágra való. Megingathatatlan objektív igazságok nélkül a demokrácia, a polgári társadalom és az egyéni szabadság is értelmét veszti. Nem kell minden önjelölt világmegváltó mozgalmat kipróbálni, hogy lássuk: azok tévesek. Ahogy F. A. Hayek írta, ha az ember lát egy falat, előbb el kell gondolkodni, miért van ott, és csak aztán ledönteni, ha okafogyottnak találjuk.
A Popper-tisztelők ugyanis sokszor azt a benyomást keltik, hogy csak falakat akarnak döntögetni: ám Jászi Oszkár is kitalálta anno, hogy tegyünk egy próbát a bolsevizmussal, mely próbának meg is lett a vége. Ezt a próba szerencse módszert Popper ráadásul nem az egyénre, hanem az államra bízta. Sajátos dolog megtenni egy etatista szocialistát a tolerancia prófétájának. A „nyílt társadalom” a morális relativizmus portása, amely a gyakorlatban szélesre tárja a kaput a terrorizmus, a családot aláásó feminizmus és a felvizezett bolsevizmus előtt. S a vak is láthatja – mondhatni: objektív igazság –, hogy ezen jelenségek importálása káros dolog egy demokráciára nézve.
A szerző történész