„Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által. Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom. Görgeit felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.” Ezen sorokat nem más, mint Görgei Artúr pertubarátja, Kossuth Lajos írta 1849 szeptemberében. A vidini levél megírása óta 167 esztendő telt el, de a Kossuth által világgá kürtölt árulói mítosz azóta is makacsul tartja magát, pedig Görgei minden volt, csak épp áruló nem.
Milyen volt valójában a magyar katonai géniusz megtestesítője, aki a szabadságharc alatt tüntető módon nem ipszilonnal, hanem i-vel írta a nevét? Sírig hű barátja, gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok így jellemezte: „Középmagas, erős, zömök alkatú teste mintegy teremtve van a legnagyobb fáradalmak elviselésére. A testgyakorlat – kitűnő lovas és vívó – alakjának megadta azt a hajlékonyságot, mely minden mozdulatát egyensúlyban tartja. Tartása egyenes és férfias, és mégsem feszes. Arca szép, legalábbis énnekem az, és gyakran láttam, hogy a nők kedvelik; hogy szépsége vagy lelki tulajodonságai miatt-e, nem kutatom. Képzelj el egy hosszúkás arcot, magas, nemes homlokkal, kék szemet, tele mély komolysággal és mégis néha vidám, sőt gúnyos tekintettel […]
Bajusza és szakálla nemigen erős, és mint a haja is, rövid, álla beretválva. Arcának viruló színe egészségéről és friss életkedvről tesz tanúságot […] Szemüveget hord […] Bár nem volt szószékre való szónok: mégis kevés embernek állott annyira rendelkezésére a világos, éles beszéd, mint neki. Logikus élességgel tudta az ügy fő mozzanatait kiemelni, sohasem ismételte magát, sohasem hagyott hézagot. Mély gondolkodó volt, és amint lassan beszélt, érezte az ember, hogy minden szavát megfontolta; nem lelkesített, nem ragadott magával, de meggyőzött. Ezért szavai nem is hatottak oly gyorsan, mint a jobb szónokok szép frázisai. […] Nagyon szerencsés volt a legénységhez intézett rövid, nyers beszédben.
A legválságosabb pillanatokban, a legnagyobb fáradalmak közt, megjelenése fölvillanyozott mindenkit. […] Életmódjában józan és mértékletes volt, de azért nem vetette meg az élvezeteket. […] hibája, hogy rosszabbnak tettette magát, mint amilyen. […] Más hibája, mely különösen szolgálati ügyekben nyilvánult meg, hirtelen haragja volt. Ez sok elhamarkodottságnak volt forrása […] Alávalóság, igaztalanság láttán nem tudott magán uralkodni. Nem tudott színlelni, vagyis gondolatait el tudta rejteni ugyan, de oly embereknek, kiket megvetett, nem mutatott soha barátságos arcot, nem tettetett soha.
Ezért sok volt az ellensége, még a seregben is. Sok, igen sok volt benne a nagyravágyás, de nem nagy hatalomra törekedett, hanem dicsőségre, a dicsőség volt az ő életében a nap. Nagyon is nyílt volt ahhoz, hogy nagy hatalomra jusson; már féltek tőle, mielőtt még veszedelmessé válhatott. […] Hatalmas szenvedélyeket ültetett belé a természet, és így a küzdelem volt eleme az élet arénájában. De nem valami biztos célért küzdött; küzdött, hogy küzdjön, mert nem lehetett meg nélküle. […] Ilyen volt hát ez a Görgey – minden erényével és hibájával férfiú a szó legszebb értelmében; hős.”
Görgei kiválóan képzett, keménykezű katona volt, aki jól tudta, hogy a katona bibliája a szabályzat, s fegyelem nélkül a sereg mit sem ér. Drákói szigorúsága is ezt a célt szolgálta, mint ahogy a váci és a komáromi kiáltványok megszerkesztése. Gyors helyzetfelismerése, gondolkodása révén volt „ördögi félisten”, ám különc viselkedése, lobbanékony természete és szarkazmusba hajló cinizmusa miatt „félisteni ördögnek” is tartották.
1849. április 6-án Kókán találkozott Görgei és Kossuth, melynek idillikus hangulatát Vukovics Sebő örökítette meg, aki azt is feljegyezte, hogy amikor egy huszár vágtatva érkezett Isaszeg felől a csata hírével, Görgei megigazította fején viaszosvászon tokba húzott csákóját, törzstiszti atillája fölött begombolta vidrabőr kabátját, azonmód „lóra ült, s elrobbant a csatatérre”.
1850. A legválságosabb pillanatban érkezett oda, hiszen Klapka csapatai – csakúgy mint Tápióbicskénél – hátráltak, míg Damjanich katonái oroszlánbátorsággal küzdöttek. Klapka szokásához híven panaszáradatba kezdett, majd kijelentette, most vissza kell vonulniuk, de később újból támadhatnak. Görgei így válaszolt neki: „Ma győzni! – mondtam –, vagy menjünk vissza a Tisza mögé, így áll a választás, harmadikat nem tudok. Damjanich még mindig állja a csatát, Aulich itt nyomul utánunk: ma kell hogy győzzünk!” A tavaszi hadjárat döntő pillanata ekkor következett be: Klapka újból a csatatér felé fordította lovát, és ezzel lelket öntött megingott honvédeibe.
1851. május 21. a függetlenségi háború legszebb pillanata volt, amikor a diadalittas honvédek bevették a budai Várat. Görgei a Sváb-hegyen lévő Heiderlich-ház tornácán felállított távcsövén keresztül szemlélte az eseményeket. Hajnali négy óra lehetett, amikor izgatottan kiáltott fel: „Ott, ott! mond Görgei, pillanatra kigyult arczczal, ott lobog a nemzeti tricolor! Éljen a honvéd!”
Súlyos sebesülésének napján, 1849. július 2-án Görgei először volt „vörös zekéjében, nagy fehér structollával fekete Kossuth-kalapján”. Rosszakarói szerint feltűnési viszketegségből készíttette ezen öltözéket, ám a valóságban azzal a céllal, hogy a csaták forgatagában az ordonáncok könnyebben megtalálják. Csóka nevű, tizenkilenc markos, pej színű angol telivérjén ülve már messziről feltűnő látványt nyújthatott. Persze a vörös zubbony az ellenfél érdeklődését is felkeltette, mint ahogy Komáromnál is megtörtént. A monostori sáncok visszafoglalásakor Görgei maga is lelkesítette a II. hadtest zászlóaljait.
Akkor történt meg, hogy a Dom Miguel sorzászlóalj példájával akarta buzdítani a honvédeket, amikor egy elégedetlen hang megszólalt a tömegből: „Mindig csak a Dom Miguel!” Görgei rögtön odaugratott lovával. „Ki volt a visszafelelő?!” – kérdi a fővezér harsány hangon. Senki sem szól. „Kérdem, ki volt ez? – Ha volt bátorsága felszólalni, legyen bátorsága magát meg is nevezni!” Egy fiatal hadnagy kilép a sorból: „Én.” A fővezér kardot ránt, s a zászlóalj előtt egy éles vágást mér a lázadó fejére.” A Haynau erőivel vívott csata egyik kulcspillanata volt a Görgei által vezetett Herkály-pusztai lovasroham, amelyben huszonnégy huszársvadron vett részt, és amelynek során rendkívül súlyos fejsebét szerezte.
„A fővezér vágtatva rohan kíséretével a tétovázó huszárokhoz, az ágyúgolyók között ingadozókat megállítja s evvel a felszólítással: „Fiúk, hát nem gyüttök a vörös hacuka után atakba? fellelkesíti őket, s éljen Görgey kiáltással nyomban követik a fővezért.” Itt bizonyosodott be, hogy vörös zubbonya alapján nem csak a saját csapatok, de az ellenség számára is könnyen felismerhető, hiszen a császári dzsidások lengyelül már messziről kiabálták: „Tilko tego czerwonego!” (Csak azt a vöröset!)
A szabadságharc végnapjaiban Kossuth, mielőtt elmenekült volna, teljhatalommal ruházta fel Görgeit. Az újdonsült hadvezér a világosi fegyverletétellel adta a világ tudtára, hogy küzdelmünket nem a császári hadsereg, hanem a cári túlerő döntötte el. Öccse jegyezte fel, hogy amikor bátyja és Rüdiger orosz tábornok „végiglovagolt a lefegyverzett magyar hadsorok előtt […] a balszárnyon felhangzott: – „Éljen Görgey!” utolszor […] Ekkor bátyám hírtelen leborult – egy percre – hű lova nyakára.”
Görgei 1916. május 21-én bekövetkezett haláláig méltósággal viselte a reá ragasztott szégyenbélyeget. Hatalmas lelkierejéről Pethő Sándor sorai tanúskodnak: „Egy fiatal anya, aki kézen fogva vezette fiacskáját, rámutatott az öregúrra, s azt mondta gyermekének: Nézd, kis fiam, ez az az ember, aki elárulta a hazát.” „Talán nem egészen igaz az, amit Ön a kis fiának mondott rólam – felelte az öregur –, de talán igy van jól. Hadd higyje a magyar, hogy csak árulás győzhette le. Ez a hit talán, ha én szenvedek is miatta, a nemzeti jövő egyik eleme.”
A szerző hadtörténész