1993-ban, amikor a Magyar Akkreditációs Bizottság felkérésére felülvizsgáltuk az agrár-felsőoktatási intézményeket, kiderült, hogy az akkori egyetemeken átlagosan csak két tanszéknyi minőségi tanárt lehetett találni, miközben legalább 7-8 alaptanszékkel lehet csak működtetni egy agronómiai kart. Mára tovább romlott a helyzet, aminek alapvetően két oka van: a legtehetségesebb, PhD-t szerzett fiatalok külföldön vállalnak munkát (kiképeztük őket, hazai forrásokból a fejlett államok számára), s többnyire végleg elhagyják az országot, miközben a pazarló, s egyben forráshiányos felsőoktatásunk etióp bérekkel jutalmazza az itthon maradókat, akik mindenféle mellékes tevékenységgel próbálnak kicsit magasabb jövedelemhez jutni, nyilván az alaptevékenységük kárára.
Mérhetetlenül elszegényítették továbbá egyetemeinket a 2002–2010 között rájuk erőltetett PPI- (private participation in infrastructure) beruházások. Örvendetes, hogy mára a felsőoktatási kormányzat kiváltotta az intézményeket ebből az adósságspirálból, de mindez egy nagyon kemény nadrágszíjmeghúzással járt. S bár elindult egy szerény bérrendezés, azt jó tudni, hogy a Cseh Köztársaságban az egyetemi oktatók fizetése háromszor nagyobb, mint magyar kollégáiké, s ne is beszéljünk a régi EU-tagállamok bérszínvonaláról, velük szemben egyre nő a lemaradásunk.
Elkészült egy újabb felsőoktatási stratégia, amelynek már a második változatát bocsátották vitára, de a viták lezárulta előtt konkrét intézményi átszervezések és egyesítések történtek, amelyek komoly nyugtalanságot keltettek a hazai agrár-felsőoktatás köreiben. Két fontos, egymással ellentétesen ható tényező működik jelenleg a felsőoktatásban: a diplomások kétségkívül jobb elhelyezkedési lehetőségei az olcsó tömegképzés felé szorítják a döntéshozókat, az egyetemeket és a hallgatókat is, de ez az elitképzés rovására megy, ami az oktatói-kutatói utánpótlás elsorvadását hozza. Ennek tulajdonítható, hogy egyetemeinken és kutatóintézeteinkben hiányzik a derékhad, a 35–50 év közötti korosztály; a legtöbb agráregyetem ma már csak úgy tud működni, hogy a tantárgyak negyedét nyugdíjasok adják le, professor gratis státusban, hiszen javadalmazásban nem részesülnek, csak hivatástudatuk és az egyetem iránti hűségük tartja őket a katedrán.
Azt sem szabad elhallgatnunk, hogy a valóban tanulni vágyó hallgatók joggal kritizálják az oktatás színvonalát. Az oktatói kar egy része tényleg nem alkalmas minőségi munkára, nem ritka jelenség az elavult tananyagok bifláztatása, az előadásokon elhangzottak szolgai visszakérdezése – így bizony nem lehet alkotó értelmiséget nevelni.
Helyes és követendő elképzelés az, hogy csak olyan képzéseket támogassunk, amelyekre a munkaerőpiacnak szüksége van. Jó dolog a duális képzés, de azért ne tekintsük ezt se csodaszernek, amely a hazai felsőoktatás minden gondját megoldja. Figyelni kell a demográfiai trendekre! Tudjuk sajnos, hogy az előttünk álló években egyre kisebb lesz a felsőoktatásra alkalmas hallgatók száma, ami arra int bennünket: fel kell hagyni a minden faluba főiskolát, egyetemet gyakorlattal. Micsoda pazarlás látható e téren szerte az országban, s milyen szomorú látványt mutatnak a kiürült főiskolák kongó és pusztuló épületei!
Mindeközben főiskolákból egyetemeket faragunk (fából vaskarikát), újakat alapítunk, amelyekre nagy valószínűséggel ugyanaz a sors vár egy évtizeden belül, mint a mostani haldoklókra.
A jó felsőoktatásnak két alappillére van: korszerű felszereltség és kiemelkedő tudású oktatógárda. Egyik se nélkülözhető. Sajnos számos területen, így kiemelten az agár-felsőoktatásban komoly hiányosságaink vannak a tanári karban és a korszerű tananyagokban. Ezeket még súlyosbítja az oktatáspolitika pótcselekvése az egyes karok, intézmények ide-oda csatolásával, ami nem fogja megoldani a problémákat, csak elbizonytalanítja a még szűkösen meglévő oktatói gárdát. Többször hallhattuk, hogy a második világháború után a szövetségesek megtiltották a veszteseknek a fegyverkezést, így ezek az államok a felszabadult forrásokat az oktatásra, kutatásra fordították. Két évtizeddel később Japán és Németország vezető gazdasági nagyhatalommá vált. Ma, amikor a Föld lakossága megállíthatatlanul nő, s ezzel együtt az egy főre jutó víz és mezőgazdaságilag művelhető terület drasztikusan csökken, különös jelentősége van egy korszerű, karcsúsított, a párhuzamokat elkerülő agrár-felsőoktatás megszervezésének.
Vissza kellene állítani a néhai híres akadémiákat, a Georgikont, az Óvárit és Pallag-pusztait, az ott folyó gyakorlatorientált képzést, ahogy azt a nagy elődök tették. S jó lenne, ha az agráregyetemeinken újra agrár- és kertészmérnököket képeznének, ellentétben a mai gyakorlattal, amikor különböző mesterkélt szakokra próbálják csábítani a hallgatókat, mert az ilyen típusú képzésre csak nagyon szűk keretek között van szükség, s legfeljebb egy helyen az országban.
A szerző akadémikus