Hát ez meg most miért kellett? – ütközik az ember lépten-nyomon az örök békességkívánók, konfliktuskerülők visszatérő kérdésébe. Sorolják szépen az érveket, miért kellene behódolnunk feltétel nélkül a kontinentális meg a globális trendeknek, és még véletlenül sem válnak el a tények a publicisztikától. Ha szépen meghúznánk magunkat, önfeledten piheghetnénk a liberális unió kebelén.
Fel se tűnnénk, beolvadhatnánk a fakó környezetbe. Nem fenyegetnének bennünket (meg az úgyszintén renitens lengyeleket), hogy kiteszik a szűrünket az unióból, ha nem fogadjuk be kvóta szerint a beembercsempészett menekültek ezreit (megkerülve a drága, nem uniós pénzből finanszírozott kerítést), amely nagyüzemi csempészettel soha egy pillanatra nem értettünk egyet. Külön bája van a hadüzenetnek, ha a brexit gyakorlati szakaszába lépett London irányából érkezik.
Nem vonná össze szigorú szemöldökét a bizottsági szóvivő sem, hogy a barbár magyarok nem átallanak brüsszelezni a nemzeti konzultációjukban. Mi az, hogy brüsszeleznek? Brüsszel kritikán felül áll, hiszen definíció szerint jót akar, vagyis maga a jóság. S mint ilyen, nem reformálandó és nem is reformálható. Értve van?
Azt, hogy az amerikai CEU és a Közép-európai Egyetem nem ugyanaz a jogi személy, bevallom, a politikai kampány és a törvénykezési sprint előtt magam sem tudtam. Gondoltam: tükörfordítás.
De hát nem az: van valahol Amerikában egy iroda vagy egy postafiók, s létezik akkreditáció is New York államtól, de hát a képzés mégiscsak Budapesten folyik. Jelentékeny tandíj folyhat be annak a pofonegyszerű ötletnek a folyományaképpen, hogy az oktatást magyar árakon végezzük, de a magyar mellett amerikai diplomát is kínálunk.
Szerintem téved, aki ezt kamuegyetemnek mondja, hiszen nagyon is valóságos biznisz. Helyénvalóbbnak érzem az offshore egyetemet. Igazán Soros Györgyre valló idea – korábban nemigen ismert koncepció.
Kellett persze ehhez készséges közreműködői kar is Fodor Gábortól Magyar Bálintig. A nevezetes Soros-levél a 2004-es újrapozicionálás előtt kétségtelenné teszi: a tőzsdecápa egyetemalapítót ezúttal sem a határtalan filantrópia vezette: jogok helyett előjogokat akart (sok-sok mentességet), s ezeket minden vita nélkül meg is kapta.
A fideszes offenzívának tehát van jogi, morális és politikai alapja is. A magyar polgár azt sem szereti, ha lyukat akarnak beszélni a hasába, s a CEU rektora (a kanadai Magyar Bálint) csuklás nélkül képes állítani, hogy az ikerintézménynek semmi köze nincs saját megálmodójához, alapítójához.
Az egyetemi autonómia szent nevében kényesen eltartják kisujjukat a teáscsészétől, s azt mondják: nincs közük a Magyarországot ellenségnek kikiáltó Európa-politikához, nem is szólva a menekültáradatot aktívan segítő magyar jogvédő szervezetekről, az Európát elborító migránsbűnözésről.
A polgár kérdése nem is annyira az, hogy „hát ez meg most miért kellett?”, hanem az, hogy „miért éppen most kellett?” A Fidesz–KDNP hét éve van hol kétharmaddal, hol közel kétharmaddal hatalmon: miért nem szúrt szemet eddig a kétlaki egyetemek necces működése?
Csak nincsen kapcsolatban ez a mostani rendteremtési kísérlet az elstartolt választási kampánnyal? Hát már hogy is ne volna! A kicsinyes politikusi és politológusi találgatások (hogy Orbán Viktor e trükk révén akar találkozni az elfoglalt Donald Trumppal és hasonlók) hasonlatosak ahhoz a sakkjátékoshoz, aki kiválóan lát három lépéssel előre, csakhogy az ellenfele néggyel vagy öttel.
Ha például az lett volna a demonstrálandó cél, hogy lássuk kirajzolódni a frontvonalakat, ez a kísérlet meglehetősen eredményesnek mondható. Kiderült például, hogy a világméretű hálózat huszonnégy órán belül mozgósítható. Bár a „kiállásszámláló” eléggé bénácska próbálkozás a szolidaritási tájfun szemléltetésére (nyilván a lovagkereszt-visszaadó automatát akarták koppintani), a kedvencem mégis az a világtérkép, amely a spontán felbuzdulást hivatott sulykolni világszerte, Izlandtól Új-Zélandig, s amely ábrázoláson Grönland körvonalai háromszor is felbukkannak, mert úgy még több az erőt mutató pötty.
Tanulságos a tanszabadság eszméje mögé bújó hazai opportunisták és széljárásfigyelők igazodása, csakúgy mint az európai hadszíntér kereszténydemokratának mondott aktoraié is, akik szavakban védik a Soros-egyetemet (gyakorlatilag Sorost), ám arra valahogy nem éreznek késztetést, hogy saját hazájukban a budapestihez hasonlatos offshore diplomagyár üzemeljen.
Az a feltevés, hogy a CEU-ügy Orbán bosszúja Soroson, ugyancsak kis ívű megközelítés. Talán ha azt mondanák erről némi fantáziával, hogy a Roszatommal akarja felvásároltatni a CEU-t: ez legalább szórakoztató volna.
Bár nem gondolom, hogy egy ilyesfajta harc fő célkitűzése a fájdalommentes küzdelem, ez így túlságosan lapos és pitiáner volna. Az én megfejtésem éppen ezért a frontvonalak tisztázása. A húsz százalékban magyar hallgatóságú intézmény tüntetései a nyelvi nehézségek miatt olykor komikusak, az ügyre rátelepült ellenzéki pártok nyüzsgése kontraproduktív.
Kunhalmi Ágnes, amint kitűzi a Parlamentre az uniós zászlót (egy amerikai ügyben!), s Vadai Ágnes, aki népszavazást kezdeményez a CEU-ról, nyilván roppant tömegeket megmozgatva. (A Momentum valahogy belealudt az átmeneti dicsőségbe.) A kétóránként lezárt Duna-hidak víziója, a demokrácia e totális félreértése, hogy legyenek világszerte vágóképek a magyar rendőrterrorról. Előre szólok: a külhoni diákság e sztrájkjognál is erősebb káoszteremtő „engedetlenségét” adófizetőként nem ismerem el.
Az utcára és hídra terelt politika a halódó baloldal meg-megújuló ábrándja, ám túlélési érdekeik nem feltétlenül simulnak össze az eminens Soros-érdekekkel. Hiába ajánlkozik Vilnius, Pozsony vagy Klagenfurt, hogy befogadja a CEU-t, a Közép-európai Egyetem mégiscsak Budapesten, ebben a bulis közép-európai városban érzi igazán otthon magát.
S nem is lenne másutt ilyen jó dolga: kérdés, hajlandó-e a főbérlő szempontjait elfogadni, vagy marad a terméketlen erőpolitikánál. Egy bizonyos: a következő hetekben és hónapokban mindenképp elválik a tüdő a májtól.