„Nem kérek kegyelmet, mert azzal bűnösségemet ismerném el”, válaszolta a népbírósági tanácsvezető bíró, dr. Pálosi Béla „Kíván-e kegyelemért folyamodni?” kérdésére vitéz Jány Gusztáv, a vezérezredesi rendfokozatától minden jogalap nélkül megfosztott egykori tábornok. Védője, dr. Jármay Zsigmond ügyvéd, számos más, háborús és népellenes bűncselekménnyel vádolt katonai és polgári személy korábbi és későbbi védője kegyelemért folyamodott.
A Magyar Köztársaság elnöke, Tildy Zoltán református lelkész a kegyelmet elutasította. Az egykori Magyar Királyi Honvédség 1938. január 1-e és 1940. december 31-e közötti protestáns egyházi főgondnokát, a volt Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg parancsnokát 1947. november 26-án, Budapesten golyó által kivégezték. Holttestét a család tagjainak kiadták, és 1947. november 28-án az Új köztemetőben vettek végső búcsút tőle. Fejfáján a neve helyett a következő mondat állt: „Nem én vagyok erős, hanem aki mögöttem áll, Krisztus.” 1972-ben testvére exhumáltatta, és földi maradványait a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, szülei sírjába.
Jány Gusztáv ítéletét a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1993. október 4-én hatályon kívül helyezte, az ellene felhozott vádak alól bűncselekmény hiányában felmentette. A volt Magyar Királyi Honvédség 2. hadserege parancsnokának 1942–1943 közötti működése hadtörténészi viták fel-felbukkanó témája. Az életútjával foglalkozók többsége úgy véli, felkészült, komoly I. világháborús tapasztalatokkal rendelkező, a parancsokat nem vitató, azokat a legjobb tudása szerint végrehajtó tábornok volt. Olyan elöljáró, aki felelősséget érzett katonáiért, és a kiadott parancsait, rendelkezéseit soha nem tagadta le, értük a felelősséget mindig vállalta.
Amikor 1942 őszén, egykoron a Ludovika Akadémián és a császári és királyi Hadiskolán is társa, a barát, vitéz Nagy Vilmos nyugállományú vezérezredes, honvédelmi miniszter megszemlélte a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereget, Jány kihallgatáson kérte a minisztertől – az előírt formaságok betartásával és hangsúlyozásával –, hogy jelentse az államfőnek: felmentését kéri hadseregparancsnoki beosztásából, mert nem tud felelősséget vállalni a hadseregért. Annak helyzete, létszáma, fegyverzete a rá kimért feladat nagyságával össze nem vethető, s egy szovjet támadás tragikus következményekkel járhat a katonákra nézve. A honvédelmi miniszter elő sem merte terjeszteni Jány kérelmét vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzónak, a legfelsőbb hadúrnak.
Jány pedig fegyelmezett katonaként teljesítette a parancsot, amit 1942 decemberében a Honvéd Vezérkar főnöke továbbított a számára: a végsőkig kitartani szovjet támadás esetén. A „kívánalmat” Adolf Hitler, a német birodalom vezetője, a „vezér és kancellár” juttatta el a magyar államfőhöz, és tőle került az tovább vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredesen keresztül Jányhoz. Ő pedig ehhez tartotta magát, mindaddig, amíg az elöljáró német parancsnokságtól 1943 januárjának végén más parancs nem érkezett.
A Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg emberfeletti teljesítményének köszönhetően sok tízezren – németek, olaszok, magyarok, románok – menekültek meg a haláltól, illetve a hadifogságtól. A 2. hadsereg 1943 januárja és 1943 áprilisa között mintegy 42 ezer hősi halottat és eltűntet, 26 ezer szovjet hadifogságba került katonát és munkaszolgálatost, továbbá 28 ezer hazaszállított sebesültet veszített. Jány a súlyos veszteségeket soha nem tudta feldolgozni magában. 1943. január 24-i hadseregparancsát, amelyben katonáit méltatlan vádakkal illette, visszavonta, és megkövette mindazokat, akik a Don menti harcok részesei voltak.
1943. augusztus 5-én az államfő felmentette beosztásából, és 1943. november 1-én nyugállományba került. Visszavonultan élt feleségével Budapesten, Múzeum körúti lakásában. 1945-ben elhagyta az országot, és Bajorországban esett amerikai fogságba. Felesége halálát követően visszatért Magyarországra, jóllehet feltételezhette, hogy mi vár rá. Eljutott hozzá a hír, hogy egykori tábornok- és Vitézi Rend-béli társa, vitéz nemes Vörös János, az ideiglenes nemzeti kormány honvédelmi minisztere 1945. június 19-én lefokozta és a honvédségből kicsapta.
Hazatérése után, amelyről sokan próbálták lebeszélni, a kaposvári „szűrőtáborban” vették őrizetbe a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályának emberei, annak az osztálynak a beosztottai, amelynek élén egykori Ludovika akadémiai tanítványa, Pálffy-Oesterreicher – akkor már csak Pálffy – György állt. Utóbbi is a kihallgatói közé tartozott. Elítéléséig végig előzetes letartóztatásban volt.
Jány perének anyaga nem könnyen állt össze, annak ellenére, hogy a nevében kiadott parancsokat, utasításokat magáénak ismerte el, nem tiltakozott. Közben a sajtóban gyilkosnak, hóhérnak és mindennek elmondták. Az érdekében fellépő Ravasz László református püspököt is támadták, háborús bűnös védelmével vádolták. Nagy nehezen összeállt a vádirat. A népbírósági tárgyalás az akkor már megszokott mederben zajlott. Jánynak nem voltak illúziói. Bátran és tisztességesen viselkedett vádlóival, a hamis tanúságtevőkkel szemben. Az ítélet kimondatott: golyó általi halál.
Utolsó óráit családja férfitagjaival töltötte. Elindult végső útjára, követte nem kevés egykori katonáját, bajtársát és barátját.
Mint említettük, 1993. október 4-én a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága bűncselekmény hiányában az ellene felhozott vádak alól felmentette. Tisztessége, becsülete helyreállt. Vezérezredesi rendfokozatát azonban – melynek elvétele minden jogszabályi háttér nélkül, törvénytelenül történt – a mai napig nem kapta vissza. Katonai becsületének helyreállítása közel negyedszázada várat magára. Vajon még meddig?
Vajon milyen lehetett az az eljárás, amelynek tanácsvezető bírája, a már említett dr. Pálosi Béla halálos ágyán így válaszolt egykori népbírótársának – aki a Magyar Királyi Honvédségben 1944 végéig még hadbíró századosként, dr. tasnádi Major-Maróthy Ákos néven szolgált –, dr. Major Ákosnak az „Ítélkeztél-e valaha utasításra?” kérdésére: „Igen. Ki kellett hirdetnem a meggyőződésemmel ellentétes többségi döntést a Jány-ügyben is.”
Jány Gusztáv az ellene lefolytatott népbírósági per és az 1950-es, 1960-as, 1970-es évek „történetírói” megszólalásai okán (is) a második világháború magyar történetének egyik sokat emlegetett negatív alakjává vált. Az ellene 1947-ben meghozott törvénytelen ítélet több mint hetven esztendővel kivégzése után is befolyásolja a személyével kapcsolatos állásfoglalásokat. A ma ítélethozói/ítélethirdetői megelégszenek a szóbeszédekkel, a publicisztikák tényeket nem egy esetben kerülő mondataival, a „bűnös Horthy-Magyarország” emlegetésével.
S hogy igazuk van-e, igazuk lehet-e? Közülük sokan gondolják úgy, hogy igen, hiszen a világháborút a vesztesek oldalán befejező Magyarország 1919 és 1945 közötti történelmében nem lehetnek elfogadható, netán pozitív történések. A háború és a háborús veszteségek természetesen egyetlen nemzet életében sem eshetnek pozitív megítélés alá, csak akkor, ha a háború győztes volt. A huszadik századi Magyarország háborúi pedig nem voltak győztesek, de úgy vélem, hogy ennek ellenére az azokban hősi halált halt, hadifogságban életüket veszített, a munkaszolgálat során elhaltak emléke megőrzendő, így azoké is, akik felelősek voltak, és kellett, hogy azok legyenek minden katonai döntésükért, amelyeket az addigi ismereteik, tapasztalataik alapján hoztak meg.
Kijár az emlékező főhajtás Jány Gusztáv emléke előtt is, aki nem volt más – és nem is akart több lenni –, mint katona. Katona, aki neveltetését nem megtagadva szolgálta hazáját; híven az esküjéhez, ragaszkodva az elveihez. Számára az eskühöz való ragaszkodás, a legfelsőbb helyről kapott parancsok végrehajtása megkérdőjelezhetetlen volt. S ez okozta vesztét is. Nem tudta feloldani azt a katona számára örök dilemmát okozó kérdést: parancsot teljesíteni vagy kilátástalan helyzetben önállóan cselekedni? Ha az utóbbit választotta valaki, és a döntése sikert hozott, megkaphatta a Mária Terézia Katonai Rendet, ha nem, akkor a hadbíróság dönthetett az ügyében. Jány Gusztáv és nem kevés tábornok- és tiszttársa nem döntött önállóan, azt tették, amit számukra a parancsok előírtak. A vesztett világháború után számára, számukra ezért népbírósági ítélet járt. Miközben tudjuk: felelősnek lenni nem egyenlő a bűnösséggel!
S amikor jogállami keretek között, a mindenkori kormányok politikai színezetétől függetlenül az illetékes magyar bíróságok kimondták az egykori ítéletek igazságtalan voltát, akkor nem tanulmányok, életrajzok, monográfiák születtek, hanem politikai indíttatású véleményalkotások. S az utóbbiak nem a múlt történéseit tisztázó vitákat indítottak el, hanem többnyire ismét lehetőséget adtak a tárgyi tudás hiányában szenvedő, de annál nagyobb hangerővel megszólalóknak, feledve a sine ira et studio elvét, amelyet maholnap már csak emlegethetünk. A gyakorlatban ma már csak igen ritkán alkalmazott ókori elv csak „mondásnak” számít. Jóllehet a történész, a történelemmel (is) foglalkozók alapigazsága kellene legyen, tehát: harag és elfogultság nélkül. Ha így tekintenénk a távoli, de a közeli múltunkra is, akkor lehet, hogy rájönnénk: nem voltunk, vagyunk rosszabbak azoknál, akik rólunk szépet és jót nem mondanak, mert ugyan mondhatnának, de inkább hallgatnak.
A szerző történész, egyetemi tanár, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója