A globális rendszerek kialakulásának köszönhetően a nagyvállalatoknak már mindenük van, ami egykor a nemzetállamoknak volt. Vannak „állampolgáraik”, akiket pont úgy védenek meg, mint az államok, sokszor már nem is informálisan, hiszen minden állammal szemben ki tudják kényszeríteni az akaratukat. Van rendőrségük, belső elhárításuk, hírszerzésük, más rendszerek befolyásolására szolgáló szervezeteik, minden rendű és rangú sajtójuk, önálló kommunikációs rendszereik, oktatásuk.
Mindezekhez illeszkedően természetesen minden nagyvállalat törekszik arra is, hogy a „vállalati kultúra” elfogadott irányait a dolgozói számára feltétlenül érvényes viselkedési normaként, egyfajta erkölcsi-kognitív rendszerként szabja meg és várja el. Persze a tulajdonosok és a menedzsment szerint mindezek a vállalat érdekében fontosak, nem pedig azon kívüli hatalmi és ideológiatörekvések miatt.
Legújabban azonban az is nyilvánvalóvá vált, hogy a globális nagyvállalatok menedzsmentjei már olyan ideológiai keretekben gondolkoznak, amelyek az élet minden területére kiterjedően akarják szabályozni valamennyi, velük kapcsolatba kerülő ember létezését. Ezt azért tehetik meg, mert az általuk létrehozott és uralt technológia elképesztő mértékben lett a mindennapi élet része a fejlett és a kevésbé fejlett társadalmakban. Olyan mennyiségű és minőségű adathoz jutnak hozzá az emberek tevékenységéről, kapcsolatairól, amire soha egyetlen diktatúra sem volt még képes. A liberális jogvédők, akiket egész véletlenül ezek a nagyvállalatok pénzelnek, csak a nemzeti kormányoktól és azok túlhatalmától akarják megvédeni az embereket, a nagyvállalatoktól nem.
Egyszerre kezdődött meg a működéshez szükséges ideológia totalitásként történő használata a vállalati szervezeteken belül és kívül. Azaz a nagyvállalati küldetésnyilatkozatokból – amelyek eredetileg a vállalatot helyezték el a világban – mára egyetemes ideológia lett, olyasmi, ami a valóságot, illetve a valóságról elmondható narratívát próbálja a vállalati érdekhez igazítani. Mondjuk ki: a globális kapitalizmus egyetemes érdekartikulációja zajlik a technológiaközpontú értékvilágok megfogalmazásán keresztül.
A nagyvállalati elitek ugyanis a legrosszabb fajta technokraták, akik az egész világot és az embereket a vállalatuk által használt és eladni kívánt technológián keresztül értelmezik. Vagyis a vállalati technológia sikerességének érdeke mozgatja őket, semmi más.
A vállalati értelmiség is ennek a szolgálatában áll, sokszor függetlennek aposztrofálva magát segédkezik abban, hogy a média még nem uralt formái is természetesnek mutassák be a technológia használatát. Soha még rendszer nem gyarmatosította ennyire az életvilágot. Céljuk az, hogy minden más technológia használatát ellehetetlenítsék, vagyis az eufémizmussal közösségi oldalnak nevezett technológia tulajdonosainak például az, hogy minden hagyományos emberi kapcsolatot áttereljenek a saját szervereikre.
Számos multinacionális vállalat menedzsmentje viselkedik egy totalitárius rendszer elitjeként, megszabva a dolgozóinak, milyen ideológiákat használhatnak, és miféle értékvilágokat kell kötelezően elkerülniük. Természetesen nemcsak „használniuk” kell a munkavállalóknak a vállalat által preferált ideológiát, hanem hinniük is kell benne. A vállalati ideológia már nem lehet diskurzus tárgya.
Újdonatúj fejlemény, hogy a multinacionális vállalatok a szolgáltatásaikat igénybe vevő emberektől és kisebb cégektől is elvárják a nagyvállalati ideológia elfogadását.
Először lopakodó módon, hallgatólagosan, majd később, a szoktatási folyamat végén kifejezetten is. A dolog akkor válik feltűnővé, amikor tartalomszolgáltató óriások – a médiára korábban jellemző véleménypluralizmust elvetve – véleménymonopóliumként lépnek fel, és nem pusztán kiszolgálják, de alakítani is akarják a valóságról kialakított elképzeléseinket. Miközben a nagyvállalatok korábban csak átvették, felhasználták a liberális ideológiát, addig a hatvanas-hetvenes évek óta aktívan is kiveszik a részüket a teljes gazdasági szabadság ethoszának jogi dogmává emeléséből.
Abban is meglátták a gazdasági terjeszkedés lehetőségét, hogy a liberalizmus gazdasági változatára 1968 után a kultúrmarxizmus összes hordaléka rátapadt. S míg kezdetben egyszerűen a liberális értékvilág kiszolgálását látta üzletnek a vállalati logika, mára közvetlenül is részt vesz az úgynevezett kulturális baloldal ideológiai szerkezetének megteremtésében. Alapítványokon, civil szervezeteken, egyetemi kutatások támogatásán keresztül segíti az értékartikulációt, sőt ma már értékdiktatúrát, amely a multinacionális vállalatok számára természetesen kényelmes érdekérvényesítéssel párosul.
A szabadságfetisizmus, a társadalom alapvető rendszereinek (család, nemzet, nemi szerep, vallás, tudomány, társadalmi szervezet stb.) dekonstrukciójának köszönhetően a nagyvállalati érdekérvényesítés egyre kevesebb akadályba ütközik. Külön magyarázatra szorul, hogy miért érdeke a nagyvállalati eliteknek a hagyományos társadalom teljes megsemmisítése, amikor teljesen egyértelmű, hogy az rövid távon is olyan drámai egyensúlyvesztésekhez vezet, amire jelenleg semmiféle megoldás nem körvonalazódik. Ezért beszélünk ideológiáról, és nem valamiféle szándékolt folyamatról vagy spontán társadalmi változásról.
A nagyvállalati ideológiák a nagyvállalati elitek szociológiai és pszichológiai jellegzetességeit tükrözik, az ő eltorzult, a normális emberi léttől elszakadt életviláguk és értéktapasztalatuk alapján jöttek létre az általuk finanszírozott, hasonlóan a valóságtól már szeparált egyetemi, értelmiségi közegekben. A nagyvállalati elitek struktúrája és mindennapi működési módja teljes rejtély, üzleti titok a köz számára, de azt tudjuk, hogy legyen szó technológia- vagy médiavállalkozásról, ezek az emberek nemcsak támogatói a kultúrmarxizmus minden őrületének, a genderelmélettől (most már -gyakorlattól) az iszlám invázió támogatásáig, hanem igazából alanyai is.
Ezek az emberek a mindennapiság, a normalitás halálos ellenségei, mert saját személyes sorsukból és felemelkedésükből, meggazdagodásukból és legfőképpen a világra tett személyes hatásukból azt a következtetést vonták le, hogy a normalitás nem érték. Nem értik, hogy a saját egyéni sikerükhöz kell sok-sok milliónyi normális ember (és az azok által alkotott és működtetett struktúrák), akik közül kiemelkedhetnek és akikre hatással lehetnek.
Nem képesek felfogni, hogy a normalitás csak egyedi esetekben tolerálja az extremitásokat, és soha nem emeli azokat normává. Mert az emberi közmegegyezés teszi lehetővé azokat az erőforrás-átcsoportosításokat, amelyek a nagyvállalatokat éltetik. Vagyis nincs gazdaság működő, egységes kultúrák nélkül. A normalitás fenntartása ugyanis hatalmas energiákat igényel, nem önmagától létrejövő erőforrás, hanem a társadalmak, pontosabban a kultúrák megtermelik, nem a természetben találják. A nagyvállalati ideológiák korlátlan és ingyen beszerezhető nyersanyagnak tekintik a normális embert.
Ennek a felismerése nélkül a nagyvállalatok csak kizsákmányoló szervezetek, amelyek a „nyílt társadalom” jelszavai mentén a hagyományos „zárt társadalom” erőforrásain és a természeten élősködnek és az emberiség létalapját zabálják fel. Komoly emberek komoly tanulmányokat írnak (és más komoly emberek e tanulmányokat elolvassák és megfontolásra érdemesnek tartják), amelyek a vízkészletek, a levegő, a tartózkodási jog, a biztonsághoz való jog és egyéb állami funkciók vagy akár a génállomány (igen, egyebek mellett az emberi génállomány) privatizációját tartják észszerű, számos problémára megoldást kínáló alternatívának.
A nagyvállalatok érdeke az, hogy a birtokukban lévő, illetve a kutatási, fejlesztési terveikben szereplő technológiák piacra kerülését emberi tabuk ne akadályozzák. A XX. század gyilkos ideológiái néhány alapvető tabu látványos megtagadásán alapultak és vezettek több száz millió ember erőszakos halálához. Képzeljük el, mire vezethet majd egy olyan ideológia, amely minden tabut meg akar tagadtatni az emberiséggel.
A globális kapitalizmusnak és elitjének profitszempontok mentén könnyen belátható végső célja az, hogy a szabadság nevében az élet minden aspektusa és végső soron az élethez való jog is áruvá válhasson. Nemhiába jelentette ki D. C. Korten: a tőkés társaságok világuralma olyan, mintha földönkívüliek hajtanák rabszolgasorba az emberiséget. A profit és a „nyílt társadalom” logikájában ugyanis semmi nincs, ami emberi volna. Ki kell mondani: a nagyvállalati eliteknek nincs szükségük emberekre. Sem fogyasztóként, sem munkavállalóként. Csak a működésükhöz szükséges erőforrásként tekintenek ránk.
A szerző szociológus, illetve újságíró