Magyarország, amely évtizedekig súlyos eladósodással küszködött, mára sikeres konszolidációs mintát felmutató ország lett. Meg kell állapítanunk, hogy a kelet-közép-európai térségben Magyarország már a rendszerváltás során is az elsők között volt az eladósodással „teljesítő” országok sorában.
Az elszomorító helyezést alig két évtized múltán (2009-ben) újra megszolgáltuk. Ekkor az ország GDP-hez viszonyított bruttó külső adóssága másfélszerese volt tizenegy térségbeli ország átlagának. De nem csupán a méreteket tekintve jártunk élen, hanem abban is, hogy nálunk minden gazdasági szereplő egyszerre az eladósodást vállalta. Ez már önmagában nonszensz helyzetet teremtett. Nem is vettük észre, hogy meglehetős könnyedséggel dönthetett úgy minden gazdasági szereplő, hogy többet vásárol, mint amennyit termel.
Kezdjük ennek a helyzetnek az értékelését az első felállással! A 2000-es évek elején eljött a „hét bő esztendő”, különösképpen a 2002-es választási osztogatások után. A hosszú ideig tartó és túlzottnak is tekinthető hitelszűke után egyszer csak a bőséges hitelkínálat csábította befektetésre (lakás és üzleti befektetésekbe) és vásárlásokba az embereket. És láss csodát: az évtizedekig legfeljebb csak kérvényezésre osztogatott kicsinyke devizaellátmányt felváltotta a devizabőség.
Már ebből is látható, hogy a súlyos válsághoz vezető külső eladósodást elsősorban nem az állami, hanem a magáneladósodás okozta. A közgondolkodásban ennek az ellenkezője rögzült, holott a súlyos pénzügyi válság idejére feltornyosult komoly külső eladósodottságunknak a kétharmadát a lakosság és a vállalatok halmozták fel. Mindehhez egy olyan bankszektor segédkezett, amely maga is a fizetőképtelenség határára került 2009-ben a világválság kirobbanása után.
Mit vitt és mit hozott a bekövetkező „hét szűk esztendő”?
A 2000-es évek elejének „hét bő esztendejét” a kilengő inga logikájának megfelelően követnie kellett „hét szűk esztendőnek” 2009 után. Méghozzá az ország mindhárom hazai szereplőjének vállalnia kellett a szűkítést. Az államnak, a vállalatoknak és a lakosságnak, s bizonyos vonatkozásokban a bankszektornak is. Így az államnak a korábbi túlköltekezésével szemben csökkentenie kellett a kiadásait, legalább a GDP arányában.
A bankszektor súlyos hitelezési válságba került (részben az anyabankok forráskivonásának következményeként is), aminek következtében befagyasztotta a vállalati szektor hitelezését. A lakosság felé erre nem is volt nagy szükség, hiszen a válság után az emberek évekig úgy féltek a hiteltől, mint ördög a tömjénfüsttől.
A vállalati szférában a hitelezés kiszáradása élet-halál helyzeteket állított elő. A lakásépítés gyakorlatilag leállt, az építőipar alig jutott megrendeléshez. A lakosság jelentős része arra állt be, hogy óriási erőfeszítéssel mentse hitellel túlterhelt lakását. A családok helyzetét nehezítette, hogy közben a bérek több éven keresztül nem nőttek, szemben a megnövekedett hitelterhekkel. A vásárlások pedig mindennek következtében jelentősen csökkentek, ami tovább nehezítette a lakossági piacból élő hazai vállalatok helyzetét.
A konszolidációs törekvések mára meghozták az eredményt. Az ország GDP-arányos nettó külső adóssága 2017-ben a nyolc évvel korábbihoz képest egyharmadára csökkent. Számos értékelés szerint a külső adósság 2020-ra akár meg is szűnhet.
Ehhez gyökeresen meg kellett változtatni a külgazdasági stratégiát, minek következtében a „szokásos”, azaz rendszeres folyó fizetési mérleghiány megszűnt, és most már évek óta jelentős többletünk van e területen. Ez azt jelentette, hogy az ország évről évre többet termelt, mint amennyit vásárolt. Ez az, ami kitermelte a devizát az ország külső adósságának csökkentésére. Az egyszerű állampolgárok oldaláról nézve ez leginkább „csak” azt jelentette, hogy vásárlásaikat jelentősen vissza kellett fogni. Magyarul: rendszeresen kevesebbet fogyaszthattunk, mint amennyit termeltünk.
A külső adósság törlesztésének nyolc évében tehát a megtermelt jövedelem egy részéről le kellett mondani. Ez a jövedelemelvonás számos csatornán történt, de a végeredményt tekintve ez olyan hatást gyakorolt, mintha minden dolgozó embernek le kellett volna mondania az általa megtermelt jövedelemből hárommillió forintról.
Ezzel az áldozattal szemben csak az úgynevezett megszorítócsomag lehetősége állt fenn, mint ami még mindig szorongatja Görögországot. A mi országunk nem élt az IMF-gyógymóddal, nem történt bérbefagyasztás, mint Görögországban, és kérésünk ellenére a gyógymódhoz nem is kaptunk lehetőséget adósságelengedésre, mint ahogy Görögország kapott. De nincsenek csodák, a bérekre kifizetett összeg reálértékben alig nőtt a hat év során (volt olyan év, amikor csökkent).
Nagy eredmény, hogy a nyugdíjak reálértékét a konszolidáció valamennyi évében megőriztük. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az ország lakossága a konszolidáció közben munkáját megtarthatta (ez nem jellemző a megszorítócsomagokat alkalmazó eljárásokra!), és jelenleg a reálkereset már 15 százalékkal meghaladja a válság előtti szintet.
Az országot ért jelentős forrásmegvonás ellenére helyreállt a gazdasági növekedés, amit valamennyi nemzetközi szervezet elismer. De nem nekik fáj, hanem elsősorban nekünk, hogy a legmagasabb árat mindezért a fiatalok fizetik, gondoljunk az előző generációknak nyújtott lakásosztogatásokra és velük szemben a mai fiatalok lakáshelyzetére.
Számukra ez a „hét szűkös esztendő” súlyosabban esett a latba, mint a már pályán lévő felnőttek számára. A fiatalok a hitelválság mellett az alacsony hazai bérszinttel és a nehéz munkaerőpiaci helyzettel is szembesültek. Ráadásul ebben a helyzetben nyílt meg a munkaerőpiac a nyugati országokban, amely magas jövedelemszintjével szívóhatást gyakorolt a fiatalokra. A következmény, hogy több ezer fiatal az országon kívül keresett munkát. Bár jelentősek az eddig meghozott kormányzati intézkedések, de van még tennivaló.
Fontos azt is hangsúlyozni, hogy nem csupán az adósságválság felszámolására irányuló iparkodásunknak volt köszönhető a devizaadósság jelentős legyűrése, hanem az európai uniós pénzeknek is. Az európai uniós pénzek devizában érkeznek, ami jól jött a külső adósság csökkentéséhez. Azt is látni kell, hogy az uniós pénzek nem csupán a devizaforrások növeléséhez járultak hozzá, hanem a jelentős összeggel támogatott infrastrukturális beruházások révén, tovagyűrűző hatásként fékezték a beruházások csökkentését.
Megvonva a mérleget: az ország jelentős mértékben csökkentette a korábbi külső nettó eladósodottságát (és az abból következő jelentős függőségét), méghozzá kevesebb mint egyharmadára. Megtörtént a konszolidáció, de nem a gazdasági növekedés kárára, hanem annak visszanyerése révén.
A számla megfizetése nem az IMF szokásos megszorítócsomagjával történt, tehát nem drasztikus jövedelemcsökkentésekkel, hanem ellenkezőleg: a külgazdaságunk devizatermelésre való átirányításával, munkára és vállalkozásra ösztönzéssel, a munka utáni jövedelmek szintjének megtartásával, majd emelésével. Van tehát mire az ország önértékelését alapozni. A siker titka – pszichológiai alapigazság ez – a jól kimért önbizalom egyének és közösségek szintjén egyaránt.
A szerző közgazdász