A migrációs válság 2015-ös kitörése óta a német migránspárti erők eleinte Orbán Viktor folytonos támadásában élték ki magukat. A tavaly szeptemberi parlamenti választások után hazai földön nyitottak új frontvonalat.
A magyar miniszterelnök lejáratásában már jól begyakorolt szófordulatokkal vették össztűz alá és kezdték szélsőséges nacionalistának, rasszistának, nácinak nevezni, sőt betiltással fenyegetni a csaknem hatmillió választó akaratából 94 képviselővel a lehető legdemokratikusabb módon a Bundestagba jutott jobboldali radikális pártot, az AfD-t. Ezek a verbális csatározások most lassanként palotaforradalomba mennek át, amelyben a kormányzó pártok az őket kiszolgáló sajtóval, valamint a liberális művészvilággal karöltve aljasságok válogatott eszközeivel próbálnak rendet teremteni immár a saját soraikon belül.
A palotaforradalom első áldozata Hans-Georg Maassen, a szövetségi alkotmányvédelmi hivatal CDU-s elnöke lett, aki a chemnitzi tiltakozások ügyében azt merészelte mondani, hogy semmiféle hiteles bizonyíték nincs a külföldi kinézetűek ellen folytatott állítólagos utcai hajtóvadászatokra. Meggondolatlan kijelentése miatt Maassen, elsősorban az SPD nyomására, hosszas huzavona után kénytelen volt lemondani.
Erre Horst Seehofer belügyminiszter, egyben a CSU elnöke, mentőövet dobva neki államtitkárnak vette volna maga mellé, ám szintén belső nyomásra ő is meghátrált, és a dolgok pillanatnyi állása szerint Maassennek be kell érnie egy tanácsadói poszttal a belügyminiszter mellett, aki viszont ezzel a döntésével saját magát sodorta bajba.
Szeptember 21-én pénteken ugyanis több mint háromszáz ember, aki a volt NDK pártzsargonjából kölcsönzött rossz emlékű kifejezéssel kultúrateremtőnek nevezi magát, nyílt levélben intézett ellene támadást.
Ezzel pedig a palotaforradalom, a tisztogatási folyamat átterjedt a legbelső kormánykörökre is. A Méltóság, felelősség, demokrácia címet viselő nyílt levelet jellemző módon a kormánykoalíció központi sajtóorgánumai közölték először, a Süddeutsche Zeitung, a Die Welt és a Focus online.
Az öt kezdeményező személy neve nemhogy a magyar, de a német olvasónak sem mond semmit, ellenben a foglalkozásuk, a társadalmi pozíciójuk jól mutatja, honnan is fúj a szél. Van köztük színházi rendező, filmrendező, drámaíró, író és képzőművész.
Na és persze a többi aláíró is kivétel nélkül mind csupa kapa-kasza kerülő, sehol nem jegyzett énekes, zenész, csellista, karikaturista, dramaturg, fesztiváligazgató, műfordító, szövegkönyvíró, producer, kurátor, dizájner, tényfeltáró újságíró és színész, nagyon sok színész.
Sehol egy segédmunkás, egy szakmunkás, egy asztalos, egy kőműves, egy gazdálkodó, de még egy orvos, mérnök vagy informatikus sem.
A prominens személyek nyílt levelükben tücsköt-bogarat összehordanak és kígyót-békát kiáltanak Horst Seehoferre. Szerintük múltba forduló, provokatív magatartása méltatlan az emberekkel szemben, és sérti az alkotmány értékeit.
Ezenkívül elzárja a jövő német társadalmába vezető utat, megbontja az ország egységét, folyamatosan akadályozza a kormány munkáját, a migrációs kérdést minden politikai probléma okozójának tartva árt az ország nemzetközi tekintélyének, és bűnbaknak kiáltja ki a Németországban élő 18,6 millió migránshátterű embert.
Gátlástalan, sörgőzös megnyilvánulásai, lagymatag sajtókonferenciái jelentős mértékben hozzájárulnak a politikai konfliktusok nyilvánosság előtti kiteregetéséhez és segítik az AfD jobboldali, populista, radikális aknamunkáját. Mindezt legutóbb még a chemnitzi bűnös, rasszista túlkapások bagatellizálásával is tetézte.
Durván belegázolva a magánéletébe, főbenjáró bűnül róják fel neki, hogy nyáron a 69. születésnapján egy sörsátorban párhuzamot merészelt vonni az életkora és hatvankilenc büntetett előéletű afgán kitoloncolása között, ezt is, azt is örömteli eseménynek nevezve.
Ezek tehát a legfőbb vádpontok, amelyeket a szerzők a „Meg vagyunk döbbenve!” háromszoros megismétlésével nyomatékosítanak és tagolnak, azzal fejezve be kiáltványukat, hogy Seehofernek még az októberi bajor tartományi parlamenti választások előtt le kellene mondania szövetségi belügyminiszteri posztjáról.
Az aláírók között egy magyar név is felbukkan, ezért aztán rá külön is érdemes néhány szót vesztegetni. Terezia Mora, vagy ha úgy tetszik, Móra Terézia a Sopron környéki Petőházán magyar-német családban született író-műfordító, házassága révén a 90-es években került Németországba, egész pontosan Berlinbe, és irodalmi karrierje nagyon jól rávilágít ennek az egész társaságnak a szellemiségére.
Munkásságát magyar írók németre fordítgatásával kezdte, mígnem a zsák megtalálta a foltját, és áttért Esterházy Péterre. Ez jó pontnak számított, akárcsak az, hogy véleménye szerint Konrád György, aki azokban az időkben éppen a Berlini Művészeti Akadémia elnöke volt, valamint a nála is gyatrább Dalos György a legnagyobb élő magyar írók közé tartozik.
Csurka István viszont javíthatatlan antiszemita, Márai pedig felkapott lektűrszerző. Orbán Viktort természetesen éppen úgy gyűlöli, mint Horst Seehofert, a magyarokat nacionalistának tartja, és mindezzel, ahol és amikor csak alkalma van rá, telekiabálja a világot.
Ennek, no meg az ilyen kiáltványok aláírásának ismeretében könnyen érthető, hogy viszonylag rövid írói munkássággal a háta mögött „A kívülállók, hazátlanok, a bizonytalan egzisztenciák sorsának ábrázolásáért, ami fájdalmas aktualitást ad műveinek” szavakkal méltatták személyét, az ötvenezer eurós pénzjutalommal járó legrangosabb német irodalmi elismerés, a valaha szebb napokat látott Büchner-díj átvételekor.
A Méltóság, felelősség, demokrácia aláírói között egyébként tucatjával találni irodalmi menedzsereket, kiadóvezetőket, kritikusokat és egyéb olyan befolyásos embereket, akik manapság a Büchner-díj sorsáról közvetve vagy közvetlenül döntenek. Kell még valamit mondani?
A szerző író, műfordító
