A legutóbbi tragikus franciaországi merénylet késztetett ezen írás megírására. E merénylet kapcsán ki-ki levonja a tanulságokat mind a jelen, mind a múltbéli eseményeket illetően. Kezdjük a múlttal!
A XIX. század vége felé Franciaország hatása Európa művelődésére címmel tartott előadást a Zemplén megyei Orvos-Gyógyszerész Egylet estélyén Ballagi Aladár (1853–1928) történész, nyelvész, aki később a Magyar Tudományos Akadémia tagja, országgyűlési képviselő és a Budapesti Tudományegyetem rektora lett. Az előadás szövege meg is jelent 1889-ben; egy régi történészprofesszor-társam hívta fel rá a figyelmemet.
Ballagi színes csokorba gyűjti azokat a szálakat, amelyek révén Franciaország – hozzávetőlegesen a vesztfáliai béke (1648) és a bécsi kongresszus (1815) közötti bő másfél évszázadban – Európa tanítójává, a civilizálódás utánzásra érdemes mintájává vált. E gazdag anyagból emelek ki néhány elemet.
Ezen időszakban, közelebbről az utrechti béke (1713) után vált a francia a korábbi egyeduralkodó latin (és részben olasz) nyelvet háttérbe szorítva a diplomácia – és egyáltalán a nemzetközi érintkezés – nyelvévé. Francia nevelők sokasága tűnik fel Európa udvaraiban, kastélyaiban; francia nevelők felügyelik olyan felvilágosult uralkodók, mint II. Katalin, Mária Terézia vagy II. József tanulmányait is. A francia tudományosság rangját olyan Európa-szerte ismert tudósok fémjelzik, mint Lavoisier vagy Buffon. A kontinensen ez idő tájt sorra nyíló akadémiáknak gyakran volt francia vezetőjük, a Berlini Akadémiának Maupertuis, később pedig Lagrange.
A művészetek semmiben nem maradtak el a tudományok mögött. Gyakran kerültek a művészeti akadémiák élére is franciák, így Drezdában Charles Hutin, Berlinben Blaise Nicolas Le Sueur. Az egész kontinensen másolják a nagy francia építészek (Perrault, Mansart) műveit, a versailles-i királyi palota mindenütt követendő mintává válik. A bécsi Schönbrunn Versailles mintájára készül, a berlini királyi palota a Louvre mása. Magyarországon a fertődi Esterházy-kastély vagy a gödöllői Grassalkovich-kastély említhető meg ilyen vonatkozásban.
De nem csupán a kiemelkedő francia tudományos vagy művészi teljesítmény gyakorol hatást, hanem ama szokások, viselkedésmódok, ízlésminták is, amelyek lassan, de szívósan átformálták egész Európa mentalitását, kultúráját például az öltözködés, a divat területén. Ballagi érzékletesen ábrázolja, hogy VI. Károly német császár idején hogyan lopódzik be még az udvarba is „a háromszögletű kalap, a hímzett kabát, széles aszallyal (chanteau), a gyíkleső vagy koszperd és a pálca”. A francia divat nem csupán az udvarban terjedt el, hanem vidéken is, példaként ő erre azt hozza fel, hogy a zöld szűr és a zöld nyelvű magyar süveg mint diákviselet Debrecenben csak 1774-ig tartotta magát, utána a diákok körében is megjelenik a fekete palást és a háromszögletű kalap.
XV. Lajos uralkodása idején vette kezdetét „a kacérok uralma” (régne des coquettes). A prímet Madame de Pompadour vitte; ő vezette be a szépségflastromot is, amely kiemelte a bőr fehérségét, valamint a meggyszínű köntöst; Rettegi György szerint (1765) ez annyira elterjed Magyar- és Erdélyországban, hogy a „minden renden lévő iczki-viczki ifjúság nem tartja magát olyan színű köntös nélkül embernek, nem is hívják már meggyszínnek, hanem Pompadour-színnek”. Közkedveltek lettek a francia toilette-ek; elterjedt a harang alakú, hufándlis szoknya, a krinolin és a trompeuse; ez utóbbiról írja Csokonai: „Ez a trompőz, franciául trompeuse, magyarul csali ruha, olyan patyolatdomb, amelyet kebleikre az olyan dámák tesznek, akiknek nincs ott mit mutatni.”
Külön fejezetet érdemelnének a táncok; a franciák a kulturált társastánc (a menüett) elterjesztői szerte Európában; a műveltek életének részévé vált ez is. A francia még a szerencsejátékokban (hazárdjátékok) is kiszorítja a korábban domináns olasz nyelvet; a tromf (trionfo) helyébe ekkor kerül az adut (á tout) és az ász (as), a többi kifejezésről nem is szólva.
Ballagi így foglalja össze a francia szokások Európára gyakorolt hatását: „Az orosz egyenesen művelődése megindítójának nézi a franciát, éppúgy, mint a magyar. Spanyolország, Nápoly, Párma, a Bourbon-házból származó uralkodóinál fogva, örömest tekinti magát Franciaország kiegészítő részének, hogy reá is essék egy sugár a gloire ama fényes napjából. A német sem gyűlöli a rajnántúli testvért”. Párizsért Hume éppúgy rajong, ahogy Eötvös József is (A karthauzi). Franciaország egész Európát mívességre, csinosságra, a báj, az illem és a kellem finom egyensúlyára tanítja ebben az időben, civilizálja.
S mi a helyzet napjainkban? Milyen tanulságok levonására késztet, mire tanít minket a mai Franciaország története? Először is arra, miként kell tartósan szükségállapotban élni. Miként legyünk folyvást tekintettel arra, merre van a menekülés lehetséges útja, hisz váratlan veszélyhelyzet ma már egyre sűrűbben adódhat. Megtanít az alapos helyismeretre is: legyünk tisztában azzal, merre vannak a no-go zónák, ahová nem csupán a postás, a mentős, az orvos vagy a tűzoltó nem mer kellő védelmi biztosítás nélkül bemenni, hanem már a rendőrség sem. S azzal is, hol parkolhatunk biztonságosan, elkerülve a veszélyt, hogy lángba borítsák autónkat. Szilveszter éjjelén a kocsigyújtogatás „népi játéka” szokásosan ezer autót érint; a francia rendőrségi jelentések így foglalják össze: „nagyobb incidens nem történt”.
De Franciaország a közlekedés vonatkozásában is sokat tapasztalt tanítómester. Nem árt tisztában lenni azzal, mely állomásokon nem áll meg a metró, mert nemcsak az utasok, hanem már a vezetők is félnek a „couleur locale”-tól. Nem árt tudni azt sem, hol tanácsos vagy épp szükséges a metróról egy állomással korábban leszállni és úti célunkhoz inkább gyalog eljutni, és mikor érdemes útitársat választani magunk mellé, hogy kevésbé legyünk kiszolgáltatottak. Ezt segítendő – mily bámulatosan erősödik a technika segítőkészsége! – létezik már olyan mobilapplikáció is, amellyel akár egy vadidegen is útitársunkká válhat, pusztán azért, mert az utazás egyedül veszélyesebb.
A francia nőktől eltanulható tapasztalatanyag sem kevesebb ma. Ők azt mondhatnák el, miként kell viselkednie egy nőnek, ha megalázzák, leköpik, inzultálják, trágár megjegyzéseket tesznek rá, erőszakoskodnak vele. Mit kell tennie egy nőnek, ha nem engedik be egy kávézóba, vagy kizavarják onnan. Hogyan lehet ilyen helyzetből kikeveredni a személyes méltóság maradékának megőrzésével. Semmiképpen sem úgy, hogy feltételezik, valamely feminista szervezet segít. A szervezetek ilyenkor, amikor épp adva van az ok a megszólalásra és cselekvésre, úgy tűnnek el, mint a kámfor, marad tehát a paprikaspray vagy végső megoldásként a futás.
Külön téma lehet a női toilette e zord időkben. Egy francia színműíró, Charles Dufresny így jellemzi a XVIII. századi nőket: „csevegő madarak, akik tollazatukat napjában kétszer-háromszor változtatják”. Napjainkban az ilyen külső ruházat már semmiképp nem javallt. A korunk Franciaországában élő nő arra figyelmeztet, hogy a toilette ne legyen feltűnő, kihívó, legyen szürke, mint a járda; a sikkes, charmante ruhadarabokat el kell tenni más időkre.
Tanítómester lehet a jelenlegi Franciaország abban is, miképp kell a keresztet eltávolítani a templomok tetejéről vagy templomból mecsetet csinálni és abban is, hogyan kell zsidó kisgyermekeket reggelente fegyveresen iskolába kísérni, hogyan kell biztosítani a zsinagógák, kegyhelyek, felekezeti iskolák katonai védelmét.
A felsorolás sajnos hosszan folytatható. Milyen tanulságot fogalmazhatnak meg az oly sokat tapasztalt, művelt, derék franciák? A legfőbb tanulság talán ez lehetne: ideje megbuktatni azon politikusokat, kiebrudalni a tankörből azon médiahamisítókat, akik oly tevékeny részt vállalnak e helyzet előidézésében. Egykoron Franciaország ebben is Európa tanítója, mintaképe volt.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár
