Az 1970-es évek Richard Nixon-féle Amerikájának nemzetbiztonsági főtanácsadója, majd pedig külügyminisztere, illetve az amerikai külpolitika kínai fordulatának megálmodója, Henry Kissinger mind a mai napig tevékenyen ír és alkot. A World Order, vagyis Világrend című könyvében megkísérli azonosítani a jelenlegi nemzetközi kapcsolatok sajátos jellemvonásait. Ezek között emeli ki a korábbi korszakokban ismeretlen gazdasági globalizáció jelenségét.
Ezt a történészi perspektívát és szemléletet görgeti tovább a harvardi kutató, John Gerard Ruggie. Elemzése szerint az elmúlt fél évszázadban lezajlott világgazdasági integráció előtt álló jogi akadályok folyamatos lebontásának – más szóval a liberalizációnak – köszönhetően a transznacionális vállalatok egyre nagyobb hatékonysággal darabolják fel a termelésüket, illetve minden más egyéb tevékenységüket, és azokba a régiókba, országokba telepítik, ahol ezzel a legnagyobb költségmegtakarítás érhető el. Ennek megfelelően a transznacionális vállalatok az esetek egy jelentős részében a világ országainak többségében jelen vannak.
Ruggie klasszikus példaként a legnagyobb francia olaj- és gázszolgáltató társaságot említi, amely 130 országban kilencszáz leányvállalaton és számtalan szerződő partneren keresztül van jelen és egyetlen, egységes üzleti elgondolás mentén végzi gazdasági tevékenységét.
A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet felmérése szerint a világon minden hetedik munkahelyet transznacionális vállalatok hoznak létre. E munkavállalók családtagjaival is számolva ez azt is jelenti, hogy
a transznacionális vállalatok működése a világ több mint egymilliárd lakosát közvetlen módon érinti.
A világmárkák neveit magukon viselő globális vállalatok ennek megfelelően egyetlen egységnek látszódnak a kívülálló szemében, illetve egyetlen üzleti elképzelés és stratégia mentén azzal a céllal szervezik meg tevékenységüket, hogy a globális működésüket, piaci részesedésüket és nyereségkilátásaikat optimalizálják.
A jogi szabályozás azonban jelentős mértékben különbözik ettől. Az egyes államok jogi szabályozása ugyanis kizárólag azokat a saját joghatóságuk alatt működő társaságokat, vagyis kicsiny láncszemeket képes szabályozni, amelyek sokaságából végül felépül a transznacionális vállalat.
A XXI. századi vállalati globalizáció valójában a XIX. század során a tőkegyűjtés megkönnyítése érdekében megalkotott társasági jogi alapelveket használja ki, amelyek a tulajdonosok (beruházók) felelősségének korlátozása mellett lehetőséget adnak arra, hogy az egyik társaság a másik tulajdonosává válhasson.
Mindebből az következik, hogy
miközben az egyetlen gazdasági egység formájában megjelenő transznacionális vállalat könnyedén képes a kiterjedt méretű, globális működését irányítani, addig ugyanezt a működésének otthont nyújtó államok már közel sem mondhatják el magukról.
Ők ugyanis a transznacionális vállalatok működésének kizárólag egy olyan szeletét szabályozzák, amely éppen az országuk területén működik. John Gerard Ruggie éppen ebből az anomáliából eredően olyan globális intézményeknek titulálja ezeket a vállalatokat, amelyek az államokhoz hasonlatosan hatalommal, autoritással és önállósággal cselekszenek.
Igen súlyos és messzevezető következménye van ennek. Legelsősorban életre hívta a gazdasági globalizáció egyik káros jelenségét, amely leginkább race to the bottomként, vagyis az ártalmas államok közötti versenyként jellemezhető.
Az elsőként az amerikai legfelső bíróságnak a századelőn szolgált egyik nagy hatású bírója, Louis Brandeis által használt fogalom arra a helyzetre utal, amelynek során az államok arra kényszerülnek, hogy a fogyasztóik, munkavállalóik, végső soron pedig a lakosságuk érdekeit védő gazdasági szabályozásaikat gyengítsék, így tegyenek engedményeket a transznacionális vállalatoknak annak érdekében, hogy tevékenységeik egy-egy apró szeletének ne a szomszédos állam, hanem ők adhassanak otthont.
Ennek során pedig valójában abban alakul ki verseny az államok között, hogy egymás alá licitálva melyikük kínálja a leginkább rugalmas és egyúttal a leggyengébb jogi környezetet, ami az esetek többségében a saját munkavállalóik, fogyasztóik és lakosságuk, valamint környezetük érdekeinek súlyos sérelmével jár együtt.
Ennek a deregulációs versenynek az eredménye az, hogy a transznacionális vállalatcsoportok nemzetközi jogi jogsértést követnek el a helyi lakosság sérelmére. Ha pedig erre fény derül, akkor széttárják a karjukat és hátat fordítanak a sérelmet szenvedetteknek.
Az ilyen esetek sorát gyarapítják a kényszer- vagy gyermekmunkát végeztető, egy-egy beruházással szembeni lakossági tiltakozások és demonstrációk feloszlatásában, illetve vérbefojtásában közreműködő vagy súlyos környezetkárosítást okozó és egyéb hasonló vállalati magatartások.
Az egyik legnagyobb francia bank pár évvel ezelőtt ismerte be, hogy a nemzetközi és amerikai szankciókat megkerülve a 2000-es évek során pénzügyi támogatást nyújtott a szudáni rezsimnek, amely Darfúrban tízezrek halálát követelő etnikai tisztogatást hajtott végre, és ugyanezt tette Irán, illetve Kuba esetében is.
Amikor pedig ugyanez a francia bank igyekszik a társadalmi felelősségvállalási elköteleződésein keresztül jóvátenni a múltbéli hibáit és megtisztítani a hírnevén esett foltokat, hirtelen újabb gyanú lengi körül, ezúttal a ruandai népirtásban való lehetséges szerepvállalása miatt.
A vádak szerint a bank 1994 júniusában az ENSZ Biztonsági Tanácsa által korábban elrendelt embargó dacára anyagi lehetőséget biztosított a ruandai hadsereg felfegyverzésére, amely aztán a tuszi kisebbséggel szembeni népirtásba torkollt. A hutu többség 1994-ben csaknem egymillió lakost mészárolt le.
Többek között ezek a tragikus események sarkallták arra Franciaországot, hogy úttörő jellegű törvényt alkosson a globális vállalatok felelősségének megállapítására. A törvény az emberi jogi és a környezetvédelmi értékek védelme érdekében a legalább részben Franciaország területén működő nagyvállalatok számára ír elő úgynevezett gondossági kötelezettséget.
Eszerint ezeknek a vállalatoknak olyan mechanizmust kell létrehozniuk, amely képes elejét venni annak, hogy az irányításuk alá tartozó vagy velük kereskedelmi kapcsolatban lévő bármely cég a működése során emberi jogi vagy környezetvédelmi jogsértést kövessen el.
Minderről pedig évente a társasági beszámoló részeként nyilvános jelentést kell készíteniük. Ha pedig az új törvényben foglalt kötelezettség elhanyagolása jogsértéshez vezet és kárt okoz, úgy a kárt szenvedettek közvetlenül az anyavállalattól kérhetik káruk megtérítését, illetve ezen felül harmincmillió eurós bírságra számíthatnak.
A törvény kétségkívül történelmi jelentőségű, de még csak kezdeti lépésként értékelhető a transznacionális vállalatokat érintő meglehetősen foghíjas szabályozások, valamint az áldozatok jogorvoslathoz jutásának elősegítése terén. A vállalatok elszámoltathatóságának ugyanis ez idáig áttörhetetlen gátját jelentette a vállalati struktúrák és termelési láncok államhatárokat átívelő összetettsége.
A törvény a transznacionális vállalatokra jogi értelemben is olyan szervezetként tekint, amely egységesen tartozik helytállni a működéséből fakadó jogsértésekért. A francia kezdeményezés első lépés azon a rögös és hosszú úton, amely a transznacionális vállalatok feletti kormányzási képesség megerősítése felé vezet, és amely a nemzetközi jogállamiság és az emberarcú gazdasági globalizáció felépítéséhez nélkülözhetetlen.
A szerző jogász-közgazdász