Miközben nálunk demokratikus ágymelegítőt kapott a Jobbik, a Lajtán túl más szelek fújnak. Alig iktatták be az új osztrák kormányt, nemzetközi bojkott indult a kabinet azon miniszterei ellen, akiket az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) jelölt. Izrael politikai szinten nem hajlandó kapcsolatot ápolni az általuk vezetett tárcákkal.
Egy izraeli bojkott persze kibírható – köszöni, és hasonló jókat kíván a muszlim világ nagyobbik része –, de ami rosszabb: Európában is indult hasonló kezdeményezés. A Le Monde hasábjain értelmiségiek és levitézlett politikusok tartják „a nácizmus örököseinek” a Szabadságpártot, és szorgalmazzák ennek jegyében nemcsak az FPÖ-miniszterek, hanem az idei második fél évben esedékes soros osztrák EU-elnökség bojkottját is. A legismertebb közülük hazánkban talán Bernard Kouchner volt francia külügyminiszter.
Hírek szerint pedig már az Európai Parlamentben is megindult a mozgolódás: az olasz Gianni Pittella vezette szociáldemokrata frakció „legmélyebb aggodalmát” fejezte ki a Mozart földjén történtek miatt, megjegyezve, képviselőcsoportja az új osztrák kormány minden egyes lépését figyelni fogja. Pittella nem zárta ki az EU-szankciók lehetőségét sem.
Üdv tehát a klubban! Varsó és Budapest után talán Bécs is rovót kaphat az EP-től, csak nehogy bekövetkezzék véletlenül az az állapot, hogy többen ülnek már a brexit miatti sebeit nyalogató unió szégyenpadján, mint ahányan szemközt, a tekintetes ítélőbírók soraiban…
Mindenesetre a bojkott kapcsán a következő megfigyeléseket tehetjük.
1. A demokrácia nevű társasjáték addig tetszik egyeseknek, amíg ők győznek – ha nem, akkor durcásan elhajítják a dobókockát. „Ausztria Európát választotta” – lelkendezett szebb napokat látott laptársunk, amikor a nagyon demokratikus Alexander Van der Bellen egy éve legyőzte az elnökválasztáson a szélsőjobboldali Norbert Hofert. Ám ugyanez az Ausztria egy év alatt valahogyan visszasüppedt a sötét múltba. Van megoldás. Mivel a festői ország az osztrák nép nélkül még szebb lenne, le a néppel! Karintiát pedig – ahol győzött az FPÖ – nyilvánítsák nácizmus sújtotta területnek. Csak olyan kár a varázslatos Wörthi-tóért!
2. A demokrácia fogadatlan prókátorai nem tanultak a Bécs elleni 2000-es, ugyancsak a Szabadságpárt kormányzati részvétele miatti szankciókból sem, amelyek egy idő után maguktól, szégyenletesen haltak el. Pedig akkor még más világot éltünk: a tizenötök Európai Uniója még nyugati elitklub volt, a kis Ausztria pedig alig öt éve tagország. Ma viszont Brüsszelnek a legkevésbé sem érdeke, hogy a „renitens” kelet-közép-európai országok karjaiba lökje a nyugatias jellegére oly büszke Ausztriát. Márpedig a bécsi EU-elnökséggel szembeni esetleges bojkott egy öntudatos osztrákból nem azt a reakciót váltja ki, hogy „jaj istenem, ugye előre megmondtuk, mekkora bajunk lesz ebből az FPÖ-ből!”, hanem azt, hogy melegebb éghajlatra küldi az egész brüsszeli kócerájt. És az EU nettó befizető adópolgáraként ezt bőven meg is teheti. Számos nemzetközi tapasztalat igazolja egyébként, hogy a nemzetközi bojkott és sárdobálás nem bomlaszt egy nemzetet, hanem inkább összekovácsol.
3. Ha Heinz-Christian Strache alkancellár és az FPÖ-miniszterek valóban a nácizmus örökösei, akkor hol volt a megfelelő időben az osztrák alkotmányvédelem, hogy megállapítsa ezt? Ha ugyanis elvégezte a feladatát, Strachéék nem akadtak fent az átvilágításon, hanem vették az akadályt, hogy a vitán felül állóan „demokratikus” Van der Bellen beiktathassa őket, akkor miről is beszélünk itt? Csak nem politikai hecckampányról a 2019-es európai választások előtt? Ha pedig nem végezte el, akkor pedig nem az FPÖ-ről kellene diskurálni, hanem a Lajtán innen földig hajolva tisztelt osztrák demokráciáról és jogállamiságról. De azt is szankciók nélkül: nem lehet úgy tenni, mintha Ausztria nem lenne Európa, és Hegyeshalomnál már a svájci–magyar határ kezdődne.
4. Valamikor a náciüldözés még a tényleges nácik üldözéséről szólt. Na, nem éppen az összeséről: Walter Scheel volt német elnök tavalyi halálakor annyira szép filmet vetített róla a német televízió, hogy valahogy kimaradt belőle, Scheel 1945-ig náci párttag volt. Ugyan már, a legjobb családokban is előfordul! – legyinthetnénk, ahogy a német mondás (is) tartja. De Simon Wiesenthal intézete azért tényleges nácikra vadászott, mint például az osztrák Alois Brunnerre, aki 105 éves lenne már, de pár éve állítólag meghalt. És vadászik ma is. Kilencvenen felüli aggastyánokra, akik pár éven belül mind halottak lesznek. Helyükre a demokrácia őrkutyái most a „nácizmus örököseit” léptetik – önkényesen.
Hogy ugyanis ki számít annak, azt ők mondják meg. Ugyanúgy, ahogy Karl Lueger, Bécs egykori antiszemita polgármestere is megfogalmazta: „Hogy ki a zsidó, azt én döntöm el!”
